Gyerekkorunkban gyakran csináltuk azt, hogy rámutattunk egy híresség képére az újságban vagy csak egy szép nőre, férfira, pozitív szereplőre a filmben és azt mondtuk, én ő vagyok. Ha szerepjátékot játszottunk, akkor is mindig olyan valaki szerepébe bújtunk, akik nagyon, nagyon különlegesnek tűntek számunkra valamiért. Amikor 10 éves voltam, mindig 13 akartam lenni, mert az olyan nagylányos kornak tűnt. 13 évesen észre sem vettem, hogy annyi vagyok, mert akkor már 17 akartam lenni, mert akkor már nem vagyok általános iskolás, még a felnőttkor küszöbén állok, de azért még nem vagyok öreg. Aki húszon túl volt, mindegy hány évvel, az már számomra korosnak, öregedőnek és kifacsartnak tűnt.

A felnőttek is játsszák ezt a játékot, csak már nem mondják ki hangosan, kinek a bőrébe bújnának. Örökös vágy az, hogy jó lenne híresnek lenni, szépnek, oltári vékonynak, de azért formásnak. Legyen csak hosszú combunk, nagyon kerek fenekünk, csábító mellméretünk, a hajunk fényes, lobogjon a szélben, esőben egyaránt, s ha sima, akkor lenne bár hullámos, ha meg az, akkor amiatt elégedetlenkedünk.

A mai nők 80%-a elégedetlen a testével. Alig van olyan, aki nem cserélne valamit önmagán. Még azok is, akiket mi csodálatosnak találunk, akin nőként, női szemmel is megakad a tekintetünk, még ők is elégedetlenkednek, mert egyszerűen társadalmilag minden azt sugallja, hogy ne legyünk azok, akik vagyunk. Azaz legyünk, hiszen nincs más választásunk, de járjunk el masszíroztatni, kozmetikushoz, fodrászhoz, jógára, formáljuk minden porcikánkat. Az arcunk legyen feszes, ahogy a fenekünk, combunk, mellünk és dacoljunk az idő múlásával mindig minden percben. A konyhában keverve a rántást végezzünk hasbehúzásokat vagy netán intim tornát, reggelente tornásztassuk az arcizmainkat, esténként okvetlenül kondizzunk, és ha még élünk radírozzuk le a könyökünket, a narancsbőrt tüntessünk el, mert ahogy vagyunk, az nem jó. Nem felel meg a kor elvárásainak. Mindeközben az összes magazin azt szajkózza, hogy szeressük önmagunkat, másszunk be a lelkünk mélyére, és legyünk optimisták, vidámak, okosak, szellemesek, mert megtehetjük, hiszen ma már, itt ebben a varázslatos 21. században minden lehetséges.

 Vajon, ha teljes testcserére lenne lehetőségünk, kit választanánk? Létezik-e az a nő, akinek a bőré bebújnánk? Vagy férfiként a kérdés ugyanez. A nők többsége azonnal dobálózni kezdene a nevekkel. Egy tucat is eszünkbe jutnak. Tegyük fel, hogy sikerülne. Reggel a kiválasztott álomnő, álompasi bőrében ébrednénk a saját ágyunkban. Vajon jó lenne? A testtel együtt kapnánk a lelkét is.  2 az 1-ben csomag! Így is kellene? A sérüléseivel, az emlékeivel, a betegségeivel? Azzal is, hogy nem tudnánk, mit is rejt ez a test? Azzal is, hogy a gyönyörű bőr, arc alatt lappangó kór rejtőzhet? Hiszen nem tudhatnánk előre, hogy ez a test mit hoz magával. Amikor vágyakozunk, irigykedünk vagy becsmérlünk, akkor leggyakrabban a külsőt vesszük figyelembe. És ha a csodát, amit kívánunk, megkapnánk, akkor vele együtt az ölünkbe pottyanhatna sok nemkívánt érzés, emlék, elfojtás.

Ez bizony nem lenne már kedvünkre. Még szerencse, hogy vágyaink nem teljesülnek mindig. Gondoljunk csak bele, hogy a csúnya öregedést, a rákos sejteket, a depresszióra, elhízásra vagy épp a vesekőre való hajlamot is hozná ez az óhaj. A testcsere nem szerencsés lélekcserével párosulna olykor.

Egyszerűen mi mi vagyunk. Egyszeriek, megismételhetetlenek, mert hozzon bármit is az emberi klónozás a világban, még egy velünk teljes valójában azonos ember, azonos családban, azonos körülmények, ráhatások közepette nem létezik. És ez így maga a csoda. Bár gyakran képesek lennénk azt érezni, hogy valódi csoda, hogy élünk, hogy varázslatos az, hogy a világra jöttünk, és hogy az életünk maga a megismételhetetlen öröm! Sokkal könnyebb lenne reggel így ébredni és a tükörben önmagukra mosolyogni.