„ Egy olyan világban, ahol szinte mindenki álarcot visel, megtisztelő kiváltság, ha valaki megmutatja neked a lelkét.”

És tényleg. Csodálatos érzés, ha valaki megnyílik előttünk. Ha arra érdemesnek talál bennünket, hogy félelmeihez, bánatához, szorongásához utat nyisson a számunkra. Nagy bátorság kell a mai világban ahhoz, hogy ki merjünk tárulkozni anélkül, hogy rettegni kelljen attól, hogy milyen fórumon vagy egyszerűen kik körében találkozunk vissza lelkünk rejtett zugainak visszhangjával.

Legalább ekkora vakmerőségre van szükség ahhoz, hogy meghallgassuk önmagunkat. A nap mindegy egyes percében, kivéve talán az alvást, futunk, rohanunk, gyors éttermekben eszünk, gyors randikat intézünk, röpke kávézásra érünk rá a barátainkkal, gyors bevásárlásokat teszünk. Ha lehet, mindent egy okos kütyü segítségével intézünk anélkül, hogy a mindennapjainkat megélnénk. Félünk attól, hogy egyedül legyünk, félünk önmagunktól, szorongunk a legkisebb probléma láttán, nem keresünk megoldásokat, nem akarjuk meggyógyítani a lelkünk, mert már ezekre nincs időnk. Remek takaró ez az Idő nevű. Azért nincs időnk, mert ha lenne, ijesztő lenne a számunkra. Akkor azt hinnénk, hogy nem vagyunk elég fontosak, gyorsak, mobilisak, nem intéztünk el valamit, nem éltünk a gyerekünk helyett, mert épp az ő problémáikat is megoldottuk. Nincs egy olyan pillanata az életünkben, amikor elégedetten hátra dőlünk, s azt mondjuk, na, ez ma rendben volt. Vagy lehet, hogy akadna, de gyorsan félre rakjuk ezt a röpke pillanatot, és igyekszünk valamit tenni, mert tenni, mindig kell valamit.

Meg kellene állni néha. A szó szoros értelemben meg kellene állni és rá kellene csodálkozni arra, hogy ebben a hajtásban, amelyben mi igáslovak vagyunk, még húzni tudjuk a szekeret.

Nevetni kellene olykor. Magunkon, a mondatainkon, a gondolatainkon, a helyzetünkön és persze másokon is, de nem gúnyosan, inkább olyan könnyedén, segítve ezzel, hogy majd jobb is lesz a helyzet, ami az adott pillanatban kétségbeejtőnek látszik.

Meg kellene hallgatnunk másokat, de őszintén, figyelemmel. Csak semmi okos tanács, semmi részvét, egyszerűen csak a merészség, hogy türelmesek tudtunk lenni, ha más beszélt.

Csendben lenni is jó lenne. Nem kapcsolni be semmit, nem hagyni, hogy bármilyen pittyegés, zúgás kizökkentsen abból, hogy befelé figyelünk. Már nehezen tudunk befelé hallgatózni. Nincs rá igényünk. A saját belső hangjainkat elnyomjuk, kikapcsoljuk, ha néha előtörnek, megmagyarázzuk, hogy nincs baj, jól vagyunk, csak egy kis áramszünet lépett fel a rendszerben. De a rendszer nagyon érzékeny. Elég egy kis üzemzavar és képes felborulni egy élet.

Végigrobogunk az életen, mint egy gyorsvonat, csak mi nem akkor fékezünk, amikor közeleg az állomás, hanem akkor, amikor a fék már alig akar működni, mert berozsdásodott a sok használattól.

Porszemek vagyunk. Egy pillanat alatt felkap bennünket a szél és elsodor. Nem marad nyomunk, gyorsan a helyünkbe lép valaki, kitölti az űrt és minden megy tovább. Kinek vagyunk fontosak? Valljuk be, hogy nem oly sokaknak, mint szeretnénk…Akik szeretnek, emlékeznek majd egy ideig ránk, fáj a szívük az emlékünk felidézésekor, de aztán, az ő porszemeiket is elfújja a szél…

Meg kellene állni élni. Élni, átélni, megélni, érezni és szeretni.