2018. feb 18.

Válni most...majd...soha....

írta: Hildaságok
Válni most...majd...soha....

Pár hete valaki arra kért, írjak már a válásról. Azt gondoltam, íme az első komoly felkérés, a blogom csak jó irányba halad. Büszke is lettem azonnal. Aztán ennyi is volt. Elakadtam. El sem kezdtem, de már a gondolat is megakasztott.

Ez az az esemény, amiről mindenkinek van története, ahogy a szülésről vagy anno a katonaságról. Azon töprengtem, honnan is induljak…A jó válás és a rossz válás témakörétől, vagy onnan, hogy szabad-e, kell-e válni, és ha igen mikor? Ha meg nem szabad, akkor miért nem és meddig lehet tűrni a holtomiglan-holtodiglant? Vajon mit jelent vallásosan a válás gyalázatában élni?

A mesék mindig a hétországra szóló lakodalommal végződnek. Sok egyetlen mese sem foglalkozik azzal, hogy a boldogság esetlen véges vagy múlandó. Az életre szóló egymáshoz való hűségi fogadalmat még akkor találták ki, amikor az emberek korán haltak. Amikor a 40 év matuzsálemi kornak számított, mert a betegségek, járványok, a szülés, a háborúk mind-mind megtették a feladatukat az embere döntése helyett. A mi szerelemre, felfokozott érzelmekre épülő (ha még egyáltalán erre épülő) társadalmunk az esküvővel felteszi az i-re a pontot, s mindezt annak függvényében és annak elvárásával teszi, mintha a felek nem változnának az évek során. Persze nem csak a külső változásokat érthetjük ez alatt, hiszen tapasztaljuk, hogy a karcsú, lobogó hajú fiatal lányból kissé szélesebb csípőjű, aggódó családanya lesz egyszer csak, a világot sarkaiból kifordítani vágyó fiúból meg valahogyan otthonülő, unatkozó, pocakosodó családapa. Mindezek mellett annyi ráhatás is ér bennünket, hogy észre sem vesszük, hogy a személyiségünk legfontosabb jegyei cserélődnek ki az évek során. Nem azok vagyunk, akik voltunk egy éve, öt éve vagy tíz éve. Az is lehet, hogy, hogy az akkori önmagunkat most elviselhetetlennek találnánk. Mégis azt várjuk el a  másiktól, hogy fogadja el ezeket a változásokat, hogy tolerálja ennek az új embernek a viselkedését, a kinézetét, a hangulatait, a világnézeti ingadozásait. Most nem jön közbe háború, egy pestisjárvány sem fog elszakítani bennünket egymástól, és igen ritkán fordul elő, hogy a szomszéd birodalom ifjai elragadnának bennünket feleségnek vagy rosszabb esetben rabszolgának. A változás bennünk van.

 Aztán egyik reggel arra ébredünk, hogy idegen fekszik az ágyunkban. Ismerősnek ismerős, de valahogy nem az, akinek eddig láttuk. Mivel már elmúlt bennünk a szeretet, a hibáit is felnagyítva kezdjük látni. Nem vicces a horkolása, nem aranyos, ahogy századszorra sem sikerül neki a halászlé, mert valahogy mindig vízízű marad. A zoknikat már egyre dühösebben dobáljuk be utána a szennyes tartóba…És ekkor jön a fogkrémes tubus-effektus, mert valamiért bele kell kötni a másikba. Muszáj bántani apró dolgok miatt, amik tegnap még nem zavartak bennünket, bezzeg mostanság egyre inkább. A szerencsétlen másik fél nem ért ekkor még semmit. Pedig egyszerűen csak arról van szó, hogy már nem szeretjük és ezekkel a jelzésekkel a tudtára akarjuk adni nap, mint nap. Zavar a hangja, a szaga, a jelenléte, minden megnyilvánulása, de ezeket nyíltan az elején még nem merjük kimondani, hanem olcsó kis játszmákba kezdünk. Eddig a feleség még kellemesen telt volt, innen már elhízott trampli, mi több víziló. A haja színe mindig is ronda volt, a szőke nem állt jól neki, de nem mondtuk, mert láttuk, hogy nagyon akar tetszeni nekünk. Ennek az időszaknak azonban vége lett, most már kacsasárga a haja annak a nőnek, akit eddig rajongással néztünk.

A játszmák kezdenek eldurvulni, mindenki tudja már a játékosok közül, hogy gond van, de még nem hiszik el teljesen. Még a vádaskodás időszaka tart: az ő hibája, nem figyelt rám, nem gondoskodott róla, elhanyagolt, nem teljesítette a házastársi kötelességét, nem beszélgetett velem, nem voltak közös programjaink….És minden egyes ilyen gondolat közelebb visz a váláshoz. Az úton lassan, de célirányosan elindultunk kifelé a házasság nevű labirintusból…

Folyt. köv.

 

Szólj hozzá