A 21. század első felében mindenki tapasztalhatja, milyen gyökeres változások mennek végbe nem csak a nagyvilágban, hiszen azok megtörténtek máskor is, hanem a szűk környezetében, baráti körében, lakóhelyén.

 Az ember, mint olyan, mint a teremtés csúcsa lassan elsilányul. Az évszázadok során, érhette bármilyen nagy csapás az emberiséget, éhínség, járvány, háborúk, valahogy mindig több volt az emberekben az emberség, a becsület, a törődés, a figyelem, a szeretet, mint manapság. Már a csapból is az folyik, hogy mennyire fontos a mai világban az elfogadás, mennyire kellene szeretnünk egymást, mert az sok mindenre gyógymód lenne, legfőbb lelki betegségeinkre. Mégis, mégis mintha egyre jobban tennénk az ellenkezőjét. Nem akarunk mást szeretni, elfogadni csak önmagunkat. Olykor még önmagunkat sem, vagy egyre rosszabb, önzőbb módon. Japánban olyan fűrészeket gyártanak, amelynek a fogazata csak akkor működik jól, ha önmaga felé húzza az ács. De ugyanez igaz a gyalura is, mert, hogy ott munkavégzés közben arra is figyelnek, hogy a körülöttük lévők ne sérüljenek meg véletlenül. Nálunk, a nyugatinak nevezett, modern társadalomban, az individualizmus fénykorában, csak az a fontos, hogy mi ne sérüljük. Mindegy, hogy körülöttünk ki szenved, kit bántunk meg szavainkkal, tetteinkkel, csak az a fontos, hogy mi érvényesülni tudjunk.

Ha valaki ez ellen tiltakozna, gondoljon a közlekedési morálra. Csak ki kell menni az utakra és rögtön elfogadható lesz, amit mondok. Nem tudunk, nem akarunk várni, nem jut eszünkbe az, hogy hogy másnak is van élete, problémái, csak az a fontos, hogy mi célt érjünk, de mindenáron. Ha kell, szitkozódunk, tolakszunk, beszólunk a másiknak. Becsmérelünk, pletykázunk, minősítünk az élet minden területén és nagyon-nagyon kevés alkalommal segítünk önzetlenül. Eszembe jut most egy kép, amit láttam egy közösségi oldalon. A járdán egymástól pár méterre 3 koldus ül. Az egyikük felett egy térfigyelő kamera van. Szerintetek, kinek a dobozkájába dobnak legtöbb alamizsnát az emberek? Pontosan, hiszen segíteni is akkor szeretünk, ha az látszik, ha vállon veregetnek érte bennünket.

Így változott meg az idők során a szülői lét minősége is. Szülőnek lenni feladat, sok nehézséggel együtt járó lét. Szülővé nem akkor válunk, amikor megszületik a gyerekünk, hanem már a kis élet fejlődésének kezdetén megmozdul bennünk valami, ami jelzi, hogy jönni fog valaki, aki fontosabb lesz saját önzésünknél.

 Ma nagyon sokan vállalnak gyereket nem tudva, mit is tesznek. Természetesen nem bántani akarok a szavaimmal, de nap, mint nap tapasztalom azt, hogy sokakból látványszülő lesz az idők folyamán.   

Gyereket azért vállalunk, vállaltunk régente, mert szerettünk volna egy darabkát ötvözni magunkból a szeretett másik fél darabkájával. Kicsit titkon az örök életet is így biztosítottukmagunknak. Gyereket világra hozni nem sablontevékenység, de már nem is kuriózum, bár azok a nők, akik megszenvednek azért, hogy gyerekük lehessen, biztosan hosszú történeteket tudnának mesélni arról, hogy mekkora ajándék is a gyerek. Ahogy a régi mondás tartja, a nők mindent meg tudnak azért tenni, hogy legyen vagy, hogy ne legyen gyerekük. És ez igaz.

De ha még anyagilag támogatott is a gyerekvállalás, még ha az orvostudomány ezer téren tud segíteni azon, hogy a párból, család legyen, akkor már el kellene gondolkoznunk azon, hogy ha világra kérünk egy gyereket, valóban a szülei akarunk-e lenni? Tudjuk-e igazán, hogy mire vállalkozunk? Természetesen egészében nem, de sejtéseink mégiscsak lehetnek, hiszen körülöttünk száz meg száz ember él gyermekkel a családjában. Szántszándékkal nem írom azt, hogy gyermeket nevel. Sokan nem nevelnek. Nekik csak gyerekük van. Lett. Ilyen-olyan okból, de lett.

Innen folytatom.