Soha az évszázadok során, amióta világ a világ, nem volt ekkora gyerekkultusz. A gyerek része volt a családnak, törődtek vele jól-rosszul. Volt általában vagy félt tucat testvére, szinte egymást nevelték, de az mindenképpen biztos volt, hogy támogatták egymást, figyeltek egymásra. A mai modern társadalmak mindent megtesznek azért, hogy a családokba több gyerek születhessen, de a statisztikák egyre csak azt mutatják, hogy fogy Európa és a nyugati civilizáció lakossága. Már nehezen vállalunk gyereket és ezt semmilyen anyagi támogatás nem segíti elő. Megette a fene azt az országot, népet, ahol pénzért szülnek vagy egyéb kedvező lehetőségekért.

A mai modernnek nevezett, haladó világunkban gyereket sokan adókedvezmény és egyéb juttatások miatt akarnak. No meg ez az elvárás, ezt nevezik kiteljesedésnek. A gyerek mostanában csak úgy lesz. Van. Látni kellene ezt a sok szeretetéhes, figyelmet, törődést nélkülöző kis árvát, akinek az apja és az anyja a telefon, az internet függésében él. A babakocsit toló nő az utcán csetel. Nem beszél, nem nevetgél a gyerekével, nem magyaráz neki sok kis kedves butaságot a fákról, virágokról, mert nem ér rá. Nem szólal meg, mert nyomkodja a telefont, és ezt beszélgetésnek hívja.

A vonaton, aki hároméves, még nagyon kíváncsi kislány, akinek ezer kérdése van, bombázza az anyját minden aprósággal, aki fásult, unott és egy idő után rákiabál, hogy hallgasson már el, hagyja őt békén. Ezután a telefonjáért nyúl és azzal szórakoztatja magát, míg a kislány közönyösen bámul ki az ablakon. Ott futnak a fák, zöldellnek a legelők, de ő nem kérdezhet, mert rá nem vetül figyelem, nem érnek rá neki válaszolni, mert a nagyvilágban sok ezer információ van, ami érdekesebb. És a szülő, aki őt világra hozta, azt sokkal érdekesebbnek tartja.

 Az gyermekorvosi váróban nem mesekönyveket hoznak már sokan, nem színezőt, nem apró játékokat, hanem a gyerek kezébe nyomják a telefont, mert az vibrál, színes, pittyeg és azonnal lecsendesíti a gyereket. Nem akarja a szülő megnyugtatni már az izgatott porontyot, aki oltásra vár, á nem, inkább kezébe adja a „varázslatot”, mert akkor nem kell időt, türelmet pazarolnia a saját gyerekére.

A legfélelmetesebb az, hogy nem fordítanak sokan érdemben időt a gyerekeikre. A legszomorúbb az, hogy alig beszélgetnek velük. A mai gyerekeknek olyan szegényes a szókincse, hogy el sem hinnénk, hogy már az alapvető kifejezéseket nem értik. Nem tudja, hogy milyen az az alá, fölé, előtte, lefelé, jobbra, balra, tövében. Amikor egy elsős piros hóvirágot rajzol, akkor az ember szíve összeszorul…A miért kérdésre ennyit mond: Nem tudtam, hogy fehér.

Sok virág pompázhat többféle színben, de a hóvirág soha nem lehet piros. De honnan tudta volna, ha ezt soha senki nem mondta neki, ha nem mutatott neki egy szálat? A mai szülők nagy része játszóházba viszi a gyerekét, ezer programmal bombázza hétvégén, azt sem tudja, hogy mit is találjon ki neki, hogy ne unatkozzon. Pedig unatkozni kell. Olyankor elmélázik a gyerek, elgondolkozik azon, ami történt vele, van ideje rendezni magában az örömöket, a sérelmeket. De ezt nem akarja sok szülő meghagyni neki. Inkább érje még ezer inger! Ezek után nem értjük, hogy a gyerek miért izgága, miért nem tud pár percig nyugton ülni, miért figyelemzavaros. Ideje, lehetősége sem volt kijátszani magából a feszültséget. Ehhez sem tere, sem lehetősége sincs.

Az, hogy új és megint új programokat találunk ki neki, nem segíti elő a fejlődését, bármennyire csalóka is a látszat. A gyerek a szülővel szeretne lenni. Együtt csinálni bármilyen apróságot, olyasmiket, amiket mi jelentéktelennek érzünk. Az együttön van a hangsúly nem pedig a pénzes program minőségén. A gyerek nem azt díjazza, hogy béreltünk neki 30 ezerért egy ugráló várat, hiszen az tőle 5 ezer vagy épp 100 ezer is lehetne, hanem azt értékeli, ha mi is ott ugrálunk, nevetünk, bukdácsolunk vele.

Azt kell látnia, éreznie, hogy az időnket neki adjuk. Hogy az együtt töltött időben nem szaladunk percenként a telefonunkhoz, vagy kapkodunk a zsebünkhöz, hogy huh, üzenet jött. A valódi üzenet ott villog a szemünk előtt. Légy érdemben szülő! Légy minőségileg a gyerekeddel, nevess vele, hancúrozz vele, beszélgessetek a világ kisebb és nagyobb dolgairól. Sétáljatok nagyokat, ami ingyen van és akkor talán egy kertben, vagy egy fa tövében majd ott virít a hóvirág, amelyről látni fogja, hogy nem piros.

Ezek nehéz dolgok, hiszen le kell küzdeni az önzést, azt, hogy van, aki már fontosabb nálam, hogy van érdekesebb is annál, hogy ki kivel randizik a szomszédból vagy, hogy az edzésen ki milyen feneket formál magának. A gyerekedet nem érdekli a súlyod, a lógó melled, a szarkalábaid, az sem, hogy nem a legmenőbb cuccaid vannak, ha szereted, ha megöleled és meghallgatod. Ezért vagy! Ez a dolgod! Ezt vállaltad, amikor szülő lettél. Nem csak azt, hogy enni adsz neki meg szép ruhát vásárolsz. Azt vállaltad, hogy segítesz neki felnőni, de tevékenyen, nem másra hárítva a felelősséget. Nem másban keresve a hibát.

Ideje lenne már szülőnek lenni, merni, elfogadni azt, hogy már kinőttünk a laza felelőtlenség korából.