Ma minden és mindenki nevel, tanít. Jól, rosszul, felelősséggel, lazán, cél nélkül, ostobán. Mindenki tud nevelni, ért hozzá, ahogy a focihoz. Tehát erről beszélni olyan, mint a nőknek a férjükről vagy a fogyókúráról: mindenkivel megtörtént és vannak benne pozitív részek is.

Az oktatás az a terület, ahol az elvárásaink óriásivá nőttek. Mintha a szülők nagy része beadná a gyárba a szenet és azt várná, hogy gyémánt lesz belőle egy bizonyos idő elteltével. Tehetünk úgy, mintha minden gyerek egyforma lenne, mert, mondjuk, egykorú, de mindnyájan tudjuk, hogy nem fehér, tiszta felületként, tabula rasaként érkeznek a nagy vízválasztóba, az iskolába. Rengeteg rájuk rakódott szokást, neveltetésbeli különbséget hoznak, arról nem is beszélve, hogy a családi háttér milyen sokszínű lehet. Képzelhetjük azt, hogy a gyerekeket majd beintegráljuk, mert egy nagy katyvasz, mert az osztály, aminek tagja lesz minimum 4 évig, az lesz az életének olyan közege, amiben egyformán érvényesülhet mindenki, mert egyformák a feltételek. Mindenki azonos terembe jár, ugyanazt a táblát, kivetítőt, dekorációt, padokat látja. Van tolltartója, szép, egyforma, nehezen megkülönböztethető könyve, tornazsákja, olcsóbb-drágább iskolatáskája, rá is ugyanúgy süt be az ablakon az őszi napsugár, mégsem egyformák. Nem mindegyik gyerek lelkes, nem csillagszemű, mint ahogy a felnőttek hiszik, hiszen azt a képet, hogy az elsős tele izgalommal, megfelelni vágyással, igyekezettel és szorgalommal érkezik, egyszerűen nem lehet kitörölni. Pedig pontosan tudjuk, hogy ez hamisság.

Sokan szoronganak, sokan szerepelni vágynak, nehezen hiszik el, hogy a világ közepe most más is lehet, nem csak anyuci szeme fénye vagy apuci hercegnője. Eddig a legtöbb gyereknek nem volt feladata, mindentől kímélték, nem kellett otthon beágyaznia maga után vagy rendet tennie a szobájában, elvétve volt csak egyéb feladata.  Játszania kellett, de csak, ha akart, ha épp volt hozzá kedve vagy épp megfelelt neki az, amije volt. Ha nem, akkor szaladtak teljesíteni a vágyait, nehogy unatkozzon, nehogy álmodozzon vagy ábrándozzon, esetleg gondolkozzon, ami sokat segített volna a lelki fejlődésében.

 Nem akarom azokat megbántani, akik nem így állnak a gyermekükhöz, aki valóban tesznek értük, de nem megvásárolva az időt és a lehetőséget, de sajnos nagyot fordult a világ. Ezt ezerszer halljuk napjában, de nem elégszer ahhoz, hogy tapasztaljuk is a mindennapokban. Nem kell iskolában dolgozni ahhoz, hogy lássuk a gyerekek hatalomátvételét a felnőtteken. Elég csak egy plázában, egy cukrászdában, a cipőboltban lenni és azonnal megértjük azt, amire célzok. A gyerek visít, sikít, tombolt, csúszik, mászik, rohangál, és is itt nem a 2-3 évesre gondolok, akinek akár ez életkori sajátossága is lehetne, hanem a 6-7 évesre, aki ezen már bőven túljutott. És a legszörnyűbb, hogy senki nem mer rászólni a gyerekre. A szülő semmiképp, mert akkor megharagszik a poronty. Akkor majd nem szereti őt, no meg hadd élje ki magát és ne legyenek korlátok, hisz az élet korlátlan….Mások meg azért nem, mert attól félnek, hogy finom intésük óriási veszekedésbe torkollik idegen emberekkel, akik sérelmezik majd, hogy belekontárkodtak a „nevelésükbe”.  Pedig ők, csak  nyugodtan ülnének egy étteremben, vásárolnának, beszélgetnének. Nem fog sikerülni, mert a visítás tovább folytatódik és folytatódik, amíg a gyerek el nem éri a célját. És el fogja. Ő szabályozza a szüleit és még másokat is a közelében.

Szóval a gyerek a király.

Mindezek mellett a gyerekek, ahogy bárki, képességekkel rendelkeznek. Van, akinek jó a gömbérzéke, bár ez mostanában nehezen derül ki, mert telefon szögletes, vagy tud énekelni, szépen színez, jól bánik az ollóval, kíváncsi az állatokra, jó a ritmusérzéke, szívesen játszik társast stb. Mindezek azt is jelentik, hogy máshogyan érkeznek az iskolába, ami nincs felkészülve erre a sokszínűségre. Nincs felkészülve arra, hogy nem egy csomó erdei állat ül be a padokba, hanem lesz köztük ugra-bugra majom is, csendes halacska, fürge nyúl, de lassú csiga is. És ebben a vegyes felvágottban mind azt hiszi, hogy követelőzhet, mind azt gondolja, hogy érte van a világ, mert eddig ezt szokta meg, ezt tapasztalta. Honnan tudná, hogy létezik másik világ? Eddig a kicsinyke birodalmában a dolgokon legfeljebb a tesóval kellett osztozni, az óvodában pedig Juli néni figyelmén, de azért azt is ki lehetett érdemelni kis hízelgéssel vagy egy jó bunyóval. Keveset vártak el tőle, még kevesebbet kellett teljesítenie, hiszen megcsinálták helyette a dolgokat, készen kapott mindent. Öltöztették, vetkőztették, keresték kénye-kedvét, szórakoztatták. Ezek után az iskola lehet maga a feketeleves. Hirtelen megfordult a Föld, s hopp, pottyannak egyet.

Innen folytatom.