Az öregember lassan lépegetett a járdán. Túl lassan. Szemmel láthatólag zavarta az arra haladókat. Néhányan meg is lökték, mert siettek. Mindenki sietett, mint mindig. Az öreg nem.  Kicsit összébb húzta magán a felöltőjét, pedig nem is volt hideg. De így mintha kisebb lehetett volna, mintha a világban összébb zsugorodhatott volna ezzel a félénk mozdulattal. Neki volt ideje.  Nem sokára találkozója volt, de tudta, hogy elkésni arról nem lehet. Akkor érkezik majd meg, amikor eljön az ideje. És aki érte jön, soha nem késik, mindig pontos.

Ez olyan találka volt, amelyre csak egyszer megy el az ember. Csak egyszer egyezik bele, mert nincs más választása. Viszont valami csoda folytán ő megválaszthatta azt, hogy mikorra menjen. Maga sem értette ezt a kegyet. Egy szerda délutánt választott két héttel ezelőtt. Magában azt remélte, hogy langyos tavaszi nap lesz. Olyan, amikor még nincs fullasztó meleg. Olyan, amikor jó sétálni a napsütésben, amikor a levegő tele van a szerelem és a virágok illatával. És ilyen nap lett.

Régen is a májust szerette legjobban.  Akkor már a keserves tél után üde, zöld volt minden. Már tudtak nevetni az emberek, mert újra bennük volt az új kezdetek utáni sóvárgás. A gyerekek rajzolgattak a porban, a kutyák meg, ahogy mindig, levizelték a padokat a parkban.

Most is a parkba tartott. A platánfához. Évek óta, hetente legalább kétszer kijárt oda.  Hosszasan elüldögélt a fa alatt, nézte száguldó időt. Néha lassan lehunyta a szemét, s olyankor nem hallotta a visongó gyerekeket, nem látta a szomszéd padon túl hevesen ölelkező párt. Próbálta nem hallgatni az unatkozó anyukákat, akik kihozták játszani a gyerekeiket a homokozóba, aztán megfeledkeztek róluk. Csak ömlött belőlük a szó, csicseregtek ostobán, üresen, vagy a telefonjaikon játszottak. Gyerekeik ez idő alatt nagy adag cigarettacsikkekkel tűzdelt homokot szórtak egymás fejére. Az egyik még egy arra tévedt sánta kiskutyáéra is. Csak akkor tértek vissza a való világba, ha porontyuk sikítani kezdett. Ekkor felugrottak, megnézték, hogy él-e még, s ha igen, akkor úgy tettek, mintha minden rendben lenne, mert, hogy sütött a nap, kék volt az ég, nem égett oda a borsófőzelék. Más gond meg aligha lehetett.

Ahogy közeledett a park felé, ha lehet, még ráérősebbre fogta lépteit. Azt ígérte, öt órára ott lesz. Sem előbb, sem később. Világéletében pontos volt. Egyszer késett majdnem el, az is az esküvője volt. Egyszerűen elaludt és későn ébredt fel. A legénybúcsú olyan keményre sikeredett, hogy másnap délben olyan kótyagosan nyitotta ki a szemét, hogy azt sem tudta, hol is van. Pici legénylakásában vágott csak belé a gondolat, hogy fél órája van, hogy elvegye azt a lányt, akire másfél évet várt. A lány másé volt, amikor megismerte. Jegyese volt valakinek, aki jó partinak tűnt. Valóban az volt. Volt háza, autója, telke a Balatonnál, és nagy örökségben reménykedhetett.

Amikor életében először meglátta lányt egy kirakat előtt,  megfordult benne a világ. Azt sem tudta addig, mi a szerelem, pedig harminc éves volt. Jöttek-mentek a nők, de a lelkében csak kitörölhető nyomot hagytak maguk után.

De ez a szeplős, vörös, aprócska lány, aki vaságyastól, ha volt ötven kiló, egyszeriben tornádót kavart a szívében. De nem adta magát könnyen. Dacosan hajtogatta, hogy ő másé lesz, nem kell neki új vőlegény. A szeme mégis mást mondott. És ő ezt meglátta benne. Tudta, hogy csak várnia kell. Türelmesen, önzetlenül, nem törődve idővel, erővel és más hatalommal.

Igaza lett. Megérte. Kerek ötven évet és ötven napot éltek együtt. Jóban, rosszban. Jutott  nekik minden. Szegénység, gyermekhalál, kínlódás, hazugság. De ötven év öröm is. A lány előtti időkben soha nem nevetett igazán. De ahogy őt megismerte, mindig volt valami nevetőpor a levegőben, s ha találkoztak, a lány csak meghintette és minden könnyűvé lett.

Vajon hová szállt el ilyen gyorsan az idő? Miért nem lehetett megfogni, gúzsba kötni vagy egy poros kis kamrába zárni, hogy ki ne tudjon jönni? Még annyi mindent kellett volna látnia, hallania, éreznie. Sokáig azt hitte, megélt mindent, amit lehetett, mert hát azért a nyolcvan év az nyolcvan év. Mit is várhatna még? Szép kor, ahogy szokták mondani. Egy frászt szép.

Nem a kor szép, csak a kitörölhetetlen emlékek sora. Azokból meg volt bőven. A sors pimaszsága az, hogy a csúnyákra is varázsködöt küld, s már nem láttatja őket nehéznek, rondának, hanem átszínezi őket. Csalás ez a javából.

Ahogy közeledett a padja felé, abban reménykedett, hátha valaki elfoglalta a helyét. De nem. Két hete, amikor az egyezséget megkötötték, tudta, hogy üres lesz, mert őt várja. Mégis élt benne a remény.

A nap egyre szebben, egyre lágyabban sütött. Érezte az arcán, milyen jól esik a fénynyalábok cirógatása.

Hát eljött az idő. Ennyi volt. Megkapta a kért időt, maga sem tudta, hogy miért. Csak keveset huzakodtak és rábólintottak a kérésére. Pimaszul arra gondolt, hogy biztosan nagyon jó volt az élete során. Ez most a jutalom. De aztán elkomorodott, mert tudta, hogy ez nem igaz.

Nem volt jó. Nem volt mindig tiszta és becsületes. Hazudott, csalt, és ha kellett, lopott is. Szívet, erőt, érzéseket.

Kicsit bágyadtan ült le a padra. Kényelmesen elhelyezkedett. Jó volt ott ülni utoljára. Jó volt a friss levegőt beszívni, hallani, hogy csiripelnek a madarak, hogy felette egy repülőgép húz el. Jó volt élni. Sóhajtott egy mélyet és várt. Jönnie kellett már annak, akinek elígérkezett. Az idő véges mindenki számára. Ennyit kapott, ennyit osztottak ki neki a tarsolyába. És a tarsoly lassan kiürült….A nap sütött rendületlenül, az élet meg nem állt meg most sem….