2018. ápr 15.

Merj nevelni!!!! 2. rész

írta: Hildaságok
Merj nevelni!!!! 2. rész

A mai nevelés egyik legalapvetőbb tévedése, hogy úgy kezeljük a gyerekeket, mintha egyenrangúak lennének velünk. El is várjuk tőlük, hogy azok legyenek, sőt belekényszerítjük őket a nap folyamán sokszor abba a helyzetbe, hogy dönteniük kelljen olyan dolgokról, ami nem az ő kompetenciájuk.

Amikor a babakocsit toló anyuka sétál az utcán és mellette gyalogol a 3 éves másik csemete, és az anyuka az utca végén azt kérdezi a gyerektől, na merre menjünk?, akkor ez látszólag jelentéktelen dolog. De egyáltalán nincs szükség arra, hogy a gyerekek kezébe adjuk az irányítást. Még az ilyen egyszerűcske helyzetekben sem. A gyereknek azt kell megtanulnia, hogy a felnőtt biztonságot ad, tudja, mit cselekszik, tudja, hogy, mi a jó neki. Ne a gyerek mondja meg, mert ha ebben a helyzetben őt kérdezzük, akkor legközelebb is ő akar dönteni, ő fog cirkuszolni az üzlet közepén, mert ki akar jönni, utálja a krumplikat a répákkal együtt,  és különben is ő egész máshol szeretne lenni. Nem lesz tekintettel arra, hogy neki is végig kell csinálni a bevásárlási procedúrát történetesen azért, mert nincs kire hagyni őt, mert ez is az élet része, és mert máshogyan nehéz ezt megoldani.

Nem kell a gyerekek kezébe hatalmat adni olyan dolgokban, amik nem tartoznak rájuk. Ne adjuk át a gyereknek a hatalmat a döntéseink felett… Híján vannak még a belátó viselkedésnek, a tapasztalatnak, a meglévő szituáció értékelésének.

Nem az ő dolguk.  A fizikai és a lelki koruk nincs azonos szinten.

Szeretjük, ha a gyerekeink önállóak, talpraesettek, de ezt az önállóságot nem szabad összekeverni a gyerek óhajtotta önállósággal. Ha ezt tesszük, akkor előbb-utóbb kinyilvánítja, hogy nem akar leckét írni, nem akar úszni menni, ő nem akar aznap iskolába menni, mert szépen süt a nap.

 Ha semmilyen viselkedési szabályt nem állítanak fel egy gyermeknek, akkor ő nem tisztel senkit. Sem a társait, sem a tanárait és a felnőtteket sem. Egyszerűen nem szokta meg, hogy mi az, amit neki meg kell tennie. Nem tanulta meg.  Nem mondták meg neki, hogy mi a helyes és a helytelen. Az a gyerek, aki belerúg az anyjába, amikor az érte megy az iskolába, mert nem engedi még két kört futni, hanem sietteti, az egy idő után zsarnok lesz. Azért lesz az, mert hagyják neki, hogy azzá váljon.

Amikor Vekerdi Tamás azt mondja, hogy miért baj az, hogy egy gyerek nem köszön óvodásként, majd köszön felnőttkorában, akkor sírni van kedvem. Vajon felnőttként ezt a tanult viselkedésformát hogyan fogja magáévá tenni, ha addig nem sikerült elsajátítania? Valószínűleg sehogyan, mert bezárkózik a maga világába, ahol legszívesebben csak 100 szó lenne a szókincse,  smile-k meg a világot jelentő érzelmek. Ha nem mondjuk meg neki, hogy a konnektorba nyúlni életveszélyes, akkor nem fogja tudni, a tapasztalást meg nem szeretnénk megérni. Ez persze sarkalatos példa, de ha a mindennapokban nem hívjuk fel a figyelmét bizonyos dolgokra, ha nem tudatosítjuk benne azt, hogy verekedni, lökdösődni ronda és helytelen, akkor ne csodálkozzunk, ha minden helyzetben ezt érzi majd jó megoldásnak. Ha a szülő arra tanítja, hogy védje meg magát mert csak így érvényesülhet, akkor miért csodálkozik később, ha a gyerek üt-vág a közösségben. Persze erre az a válasz azonnal, hogy ilyen a világ, nem hagyhatja, hogy őt verjék, inkább csapjon oda azonnal. A gyerek meg teszi azt, amire felhatalmazták. Baj esetén a szülő rögtön azt kérdezi, hogy a pedagógusnak miért nincsenek eszközei a fegyelmezésre, miért lökték le a drága szeme fényét a lépcsőről. Az a gondolat, hogy ő mondta neki, hogy ne hagyja magát, s ez következményekkel jár, már el sem jut az agyáig.

 Ha a saját gyerekünket éri sérelem, akkor azonnal másféle reakció lép életbe. A pedagógus olyankor fegyelmezhetne, hiszen biztosan van eszköze, hiszen az 20 éve is működött….De ha az ő csemetéje a vétkes, akkor a körülmények összejátszása lesz a ludas, biztos, hogy a másik kezdte, és a pedagógus persze tutira  nem volt a helyén, vagy nem figyelt eléggé. Ilyenkor jön a fenyegetőzés, a beolvasás, hogy hihetetlen, hogy mik zajlanak az iskolában és az még hihetetlenebb, hogy az ő gyerekük nem tartotta volna be a szabályokat.

A mai gyerekek belegebednek abba, ha nem a sor elején állnak legyen szó bármilyen tevékenységről. Az iskolában, óvodában töltött idő nagy részét úgy élik meg, mintha egy autóversenyen lennének és minden kanyar után előre kellene törniük. Ennek érdekében, löknek, nyomakodnak, verekednek, árulkodnak. Nem képesek megérteni, hogy nincs bérletes helyük az első sorban. Az a menő, aki elöl áll, és kész. Ész, tudás, belátás nem számít, csak az, hogy elsők legyenek valamiben. Látni kellene diadalmas arcukat ilyenkor. A szülő ez esetben még büszke is, azzal magyarázza, hogy ilyen a világ, ilyen a társadalom és csak azoknak állnak a lehetőségek, akik erőszakosak, önzők, képesek másokon keresztül gázolni. De ezek a gyerekek fognak később verekedni a buszon, ők nem akarnak majd dolgozni, ők tolakodnak a gyógyszertárban elénk, ők nem akarnak majd unott arccal kiszolgálni, ők nem törődnek majd azzal, hogy fáj-e nekünk valami, vagy netán képtelenek vagyunk magunkat ellátni. Ők nem mennek majd el dolgozni, ők nem kelnek fel időben, mert megtanulták, hogy késhetnek az iskolából. Ők ijednek majd meg az első nehézségek láttán és futnak haza, mint a szánalmas nyulak, hogy az ágyon heverve várják, hogy a mamahotel működésbe lépjen. Kikiabálnak az ebédért és a telefonjaikon élnek társadalmi életet anélkül, hogy tudnák, mit jelent, ha a másik szomorú, ha fáj a szíve vagy kétségbe van esve. Mert a kis emojik ezt nem tanítják meg nekik.

Így hagyjuk őket magukra azzal, hogy nem merünk korlátokat szabni, mert az terhes nekünk, mert az macerás és a lustaságunk is közre játszik mindebben. Mennyivel jobb hagyni őket csendben ellenni, hogy érzelem nélküli robotokká silányuljanak! Szomorú…..

Szólj hozzá