Egész életünk során egyedül vagyunk. Egyedül azon az úton, amit magunk választottunk, jelöltünk ki magunknak….. állítólag. Néha ezt nagyon nehéz elhinni, elfogadni.

Születésünk pillanatában is egyedül érkezünk a földi létbe. Még ikrek esetén sincs ez másként. Ha várnak bennünket, akkor olyan vendégek leszünk a földi utunk során, ami jó kezdetet jelent. Később az általunk választott családban talán megtaláljuk azt a társat, hívhatjuk anyának, apának, vagy testvérnek, aki segít abban, hogy egyedüllétünk fájdalma és mélysége csökkenjen. Akkor, ha szerencsénk van…Akkor, ha ezt az utat jelöltük ki magunknak. De legyen mellettünk bárki, a fájdalom csak nekünk fáj…A szenvedést csak mi érezzük, a szívünk csak bennünk dobog. Megaláztatásaink terhét senki nem veszi át.

Ezer és ezer keserves órát élünk meg életünk során, amiket nem tudunk megosztani másokkal. Sokszor meghallgatnak bennünket, vagy sokszor úgy tesznek, de az első könnyű levegővételünknél már más témára térnek. A hallgatóság ritkán érez együtt velünk, és ha igen, akkor sem tehet semmit. Nem viheti tovább a kövekkel rakott zsákjaink, nem teheti le, amikor neki jól esik, mert a zsák a miénk. A mi szánalmas létünk kavicsait, a kudarcaink homokszemeit, a rossz szokásaink hordalékát csakis mi vihetjük görnyedt háttal, és mi tehetjük le, ha egyszer már nem bírjuk tovább, vagy ha megértjük, hogy le kell tenni a terheket.

Ugyanígy van ez az örömökkel is. Figyeljük csak meg, hogy az emberek, a hozzánk legközelebb állók sem tudnak mit kezdeni az örömünkkel, a sikerünkkel. Hiába hangzik el az olcsó frázis, hogy osztoznak velünk, ez hamisság. Egyszerűen azért, mert ezt nem tehetik.

Az érzéseink a mieink. Senki nem szomorkodik, senki nem örül úgy, ahogy mi. Ha fáj valami, akkor csak nekünk fáj úgy, ahogy, másnak hasonlóképpen sem. Ha csalódunk, ha betegek vagyunk, ha lázasan fekszünk otthon, ha baj, baj után ér bennünket, minden egyedül csak a miénk. Kaphatunk segítséget, ha kérünk, ha képesek vagyunk elfogadni azt, de akkor is csak a miénk marad minden. A mi lelkünket építi, rombolja minden öröm, kudarc.

Ezért nem lehet elvárni senkitől, hogy boldoggá tegyen bennünket, hogy velünk örüljön, ha csodás dolgok történnek az életünkben. Persze mondani mondjuk, mert az olyan szépen hangzik és önmagunk előtt is hirtelen jobbak és szebbek leszünk, mert együtt éreztünk, de az együtt nem jelenti azt, hogy tudjuk, érezzük, mi van a másik bensőjében.

Ilyen a gyász is, amikor azt közvetítjük, hogy részt veszünk benne, részvétünket fejezzük ki, pedig csak menekülünk ez elől, és szánalmasan udvariaskodunk. Nem járhatja át a testünket a hiány olyan mértékben, mint azét, aki valóban elveszített valakit, vagy valamit, ami az életének építőköve volt.  

Ha öröm ér bennünket, láthatjuk azt, hogy sokan részt vennének benne, de ez nem a lottónyeremény, nem lehet mindenki zsebébe kötegeket dugdosni, mert akkor szeretni fognak. Á, dehogy, irigykedni fognak akkor is, és hátunk mögött kibeszélni.

A betegség, a baleset, egy halálos kór mutatja meg legjobban, hogy az életet, mint társas játékot egyedül játsszuk. Nem lesz partner senki, mert ha neki nem fáj, nem érintett benne.

Amikor pedig öregszünk, és a halál nem jár már messze tőlünk, sőt néha oda-oda kacsintgat, hogy tudjuk, kacérkodik velünk, de nem szeret, akkor tapasztaljuk meg igazán, hogy az élet egyszemélyes játék.

Erőnk, kitartásunk, önbizalmunk, hitünk csak a miénk. Rombolhatja bárki, lehet atomtámadás is az énünk ellen, ha a falunk erős. És ne higgyük, hogy nem elég erős. Még az elmúlhatatlannak hitt, túldimenzionált szerelem sem adhatja vissza azt, amit mi magunknak.

A hitet, hogy nem véletlenül voltunk itt a Föld nevű bolygón, hogy nem hiába élünk, küzdünk nap nap után. És a mi a legfontosabb, hogy nem hiába szerettünk, mert csak ezért érdemes volt. Egyedül is, kettesben is és bárhogyan.