2018. ápr 23.

Nemszeretve - novella

írta: Hildaságok
Nemszeretve - novella

Kata nem sietett. Lassan, megfontoltan haladt előre a kórházi folyosón a 106-os ajtóig. Csak a lába vitte, menni nem akart. Ha lehetett volna, megparancsolta volna a lábainak, hogy azonnal váljanak kővé. Nem akart belépni. Már a szag is elviselhetetlen volt, de a gondolat, hogy benn fekszik az anyja, még elviselhetetlenebb. Nem a fájdalom vagy a féltés miatt. Egyszerűen azért, mert neki ide kellett jönnie.

Lesimította a szoknyáját, megigazította csinos blézerén a hajtókát, mintha ezzel felkészült volna arra, hogy benyisson. Bentről élénk beszélgetés hangjai szűrődtek ki. Kata nem nyúlt a kilincs után. Dermedten állt. A tarkóján egy hideg izzadtságcsepp futott végig. Be kell menni, suttogta önmagának.

Ekkor váratlanul kinyílt az ajtó. Egy mosolygós zöld szemű nővérke nézett rá meglepetten.

-      -   Segíthetek? - kérdezte.

 - Igen, gondolta a nő. Azt mondja meg gyorsan, hogy lehet innen szélsebesen kifutni és maga mögött hagyni mindent. De hangosan ennyit mondott:

-      -  Nem, köszönöm, az anyukámhoz jöttem, de látom, alszik.

És valóban az ablak melletti ágyon ott feküdt az anyja, látta a nyitott ajtó résén keresztül. A szeme le volt csukva, a mellkasa fel-le mozgott ütemesen. Rajta kívül még hárman cseverésztek élénken a kicsinyke szobában.

-         Azért csak menjen be – mondta a nővérke továbbra is mosolyogva. – Biztosan nagyon várja magát.

Nem, nem várja. Soha nem várta. Még örülni sem fog neki. Nem akarta őt. Egyszer, amikor 14 éves volt, elmesélte neki, hogy milyen nehezen fogant meg, s hogy mennyire nem szerette a lány apját. Kata mindig tudta, hogy nem volt nagy szerelem az övéké, de az a gyűlölet, ami akkor az anyja hangjából áradt, megrémisztette. Hideg tárgyilagossággal adta tudtára, hogy a kilenc hónap is pokol volt vele, mert folyton émelygett, hányt. Gyűlölte a benne lakozó magzatot.

De amikor rápillantott Kata arcára a kibukott vallomás közepette, akinek a szája meg-megrándult a visszafojtott sírástól, hozzátette.

-          - Ne aggódj, már elfogadtalak.

Ez a szó fejezte ki legjobban a kapcsolatukat. Elfogadta, megtűrte, de nem szerette őt soha. Bezzeg a két öccsét. Őket istenítette.

A kis, gömbölyű nővér félreállt az ajtóból és finoman betessékelte. Nem volt más választása, be kellett lépnie. A szag benn még erősebb volt, mint kinn. Vegyült még a vizeletével, az öregségével és a haláléval.

-        Istenem…. – rándult össze a gyomra. – Add, hogy ne így végezzem….ne ilyen helyen…

Vajon Isten hallotta a fohászt?

Ahogy az ágy mellé ért, az anyja azonnal kinyitotta a szemét. Ránézett. Nem változott meg az arckifejezése. Nem mutatott sem örömöt, sem meglepődést. Inkább csak üres tekintettel bámult a lányára.

-        Szervusz, anya! Hogy érzed magad? – kérdezte tétován. Olyan esetlenül állt ott, olyan idétlenül rakta keresztbe a lábát, mintha az óvodában lenne egy szereplés előtt.  Úgy érezte, hogy menten összerogy. A teher, ami szívén ült, alig tűnt elviselhetőnek.

-       - Hogy érezném? Itt? Szerinted? Ne kérdezz ostobaságokat! – dörrent rá olyan erőteljes hangon, amit nem is lehetett feltételezni erről a madárcsontú, aszott testről.

Kata megismerte ezt a hangot. Mindig ilyen utálatos, kioktató volt, ha kérdezni mert valamit. De ez igen ritkán fordult elő.

Egyszer, régen, alig túl a lázadásmentes kamaszkorán, napokig tartó erőgyűjtés után, úgy döntött, megkérdezi azt, amit már rég tudott, de hallani akart. Azt akarta, hogy az anyja mondja ki végre.

Nyár volt, a paradicsomfőzés ideje. És Kata váratlanul, a semmiből előbukkanva nekiszegezte az anyjának a kérdést:

-        - Szeretsz te engem?

Az anyja kezében megállt a fakanál, amivel a rotyogó paradicsomot kavargatta a fazékban. Olyan lassan fordult meg, mintha megakadt volna benne minden egyes mozdulat. Csak nézett mereven előre, az arca, pillantása rideg volt.

-        Menj a dolgodra! – mondta jégcsap tekintettel. – Most!  – rivallt rá egy pillanattal később, miután a lány nem mozdult.

Ez a most rosszabb volt, mint az, hogy soha nem simogatta meg a fejét, hogy nem puszilgatta, hogy nem ölelte át. Ez a most volt a nem, a takarodj, ez volt a gyűlölet mostja. Nem kellett egy szót sem hozzátennie.

Akkor Kata összeomlott. Tudta, érezte a szeretetlenség börtönét, amibe zárva töltötte a napjait, de most mintha még dupla lakatot is tettek volna az ajtóra.

Most a kórházi szobában állva, ahogy ez az emlék felsejlett, a nő érezte, nem sajnálja az ágyon fekvőt. Nem érez semmit. Szánalmat, megvetést sem. Egyszerűen semmit. Csak azt, hogy neki itt semmi keresnivalója. Csak azt kérdezte magától ezredszerre is, miért ez jutott neki? Mi az, ami miatt nem tudta megszeretni őt az anyja a későbbiekben sem? Az öccsei trehányak voltak, linkek, lusták, nagypofájúak, mégis rajongott értük az anyjuk.

Ő kedves volt, alkalmazkodó, segítőkész. De jó soha nem lehetett. Anyja szemében  egy pillanatig sem.  Még most sem, amikor csak ő jött látogatóba.

Árván szorongatta a gondosan kiválasztott zöldalmákat a zacskóban, anyja kedvencét. Az üdítő, ami ott volt mellettük, némán odakoccant a térdéhez. Ezt hozta neki, hogy kedveskedjen. Ahogy mindig. Ajándékot, amin szeretetet akart venni.  De nem ma.

Finom, megfontolt mozdulattal odalépett az ágy melletti kisszekrényhez.  Csendben lerakta a gyümölcsöt meg az italt. Minden mozdulata érzékeltette, hogy megszületett benne a döntés.

Elég volt a jó kislányból. Elég volt abból, hogy szeretetért kuncsorog.

-        - Vigyázz magadra! – mondta halkan, de határozottan. Közben nem nézett a betegre. Aztán sarkon fordult és kisietett.

 

 

 

Szólj hozzá