Alkonyodott. Lágy, tavaszi napfény ragyogta be az ég alját. A levegő tele volt orgonaillattal és méhekkel. Marci a ház tövében köveket rakosgatott egymásra. Voltak köztük kisebbek-nagyobbak, így időnként ledőlt a rosszul felépített torony, de a kisfiú nem bánta. Újra meg újra nekifogott a bonyolult műveletnek.  Lassú, megfontolt mozdulatokkal igyekezett építkezni, de valahogy mindig összedőlt a kőtorony.

A fal tövében bodobácsok tették a dolgukat, haladtak sebesen a ki tudja milyen céljuk felé. A fiúcska őket is szemmel tartotta. Látta, ahogy összeragadva haladnak és bármit is tesznek, szinte mindig párosával teszik. Volt egy-két magányos is köztük. Azokat a kezével finoman egymáshoz tologatta, de azok nem akartak összekapaszkodni.

Látszott rajtuk, hogy más utat járnának be. Ezt nem értette, azt hitte, hogy mindegyik csak párosával létezhet. Apja pár napja azt mondta neki, hogy az embernek nagyon fontos, hogy legyen mellette valaki, aki segíti. Legyen mellette olyan, aki támogatja. Pontosan így mondta.

A fűben feküdtek a felhőket bámulva, amikor apja furcsa, eddig ismeretlen szomorú hangon ezeket mondta. Nem is értette a szavak jelentését, de azt tudta, hogy valami nincs jól. Az apja soha nem ért rá. Nem heveredett le mellé a takaróra még soha, amikor kinn játszott. Nem is nagyon beszélgetett vele, mert mire hazaért, Marci már rég aludt.

A baj a levegőben volt. Érezni lehetett a szagát. Az örömnek illata van, finom, könnyű jázminillata…Olyan, mint az anyjának. De a baj szaga átható volt, erős és mindent legyűrt maga körül. Négy évével is érezte, hogy valami nincs rendben. Nem lehetett még tudni, hogy mi, mert anyja mosolygott, még egyik este is olyan hangosan kacagott, hogy felébredt a nevetésére. Még apja szeme is tudott ragyogni, ha ránézett, de a baj felhője ott ólálkodott és finoman belepte a házat.

A bodobácsok ide-oda futkostak a kavicsok közt, mintha valami fontos találkozóra igyekeznének, pedig csak a málnabokorig jutottak el, utána visszafordultak és futottak újra tovább. Mindig együtt, mindig összeragadva. Marci csodálattal figyelte értelmetlen kis életüket. Minden egyszerű volt és könnyed. Ők nem éreztek sem örömöt, sem bánatot. Nem tudták, hogy könnyű kis életük talán egy pillanat alatt véget érhet.

A konyha ablakából csendes muzsika szűrődött ki. Csend volt, béke és minden olyan volt, mint tegnap vagy azelőtt. De a baj közeledett. Megcsapta az orrát a vész szaga. Nem lehetett megmondani, hogy mit érzett, de mintha kis testét valami jeges szellő járta volna át hirtelen.

Aztán apja hangját hallotta a muzsika hangjai közé vegyülni.

-       -  El kell mennem…- mondta színtelen, üres hangsúllyal. – Én nem bírok így élni.

-       -  Így? Hogyan? – sikoltotta az anyja. – Hová mész?

-        - Nem tudom, de el…Én nem ezt akartam. Azt hittem, menni fog, de már látom, hogy nem.

Az anyja sírni kezdett. Egyre hevesebben, szinte csukott tőle. Nem látta, de a szeme előtt ott lebegett az arcának képe, hiszen sírt eleget mostanában, még ha igyekezett is titkolni harsány kacagásával.

Az egyik bodobács váratlanul odakocogott a másikhoz és csodák csodájára, összeragadtak. A kisfiú örömében felkiáltott volna, ha nem hallja meg újra a csukladozó zokogást.

-        - De hát mi lesz velünk nélküled? Tamás, ne tedd ezt! Hanna csak másfél éves, Marci meg négy…Apa nélkül nőjenek fel?

-        - Ne sírj! Hallod? Megegyeztünk! Te kérdted, hogy szabadítsalak ki abból a pokolból. Megtettem. De ez nem az én életem. Én nem tudok együtt élni azzal a gondolattal, hogy egyszer eljön az apjuk ezekért a gyerekekért, akiket én megszerettem. Nem az én gyerekeim. Ahogy te sem lettél igazán az enyém….

A sírás abba maradt. Vajon mi történhetett odabenn? Felállt és az a terasz ablakához osont csendesen.  Az üveghez nyomta az orrát. Hideg volt az üveg érintése.  Azt látta, hogy apja egy bőröndöt cipel…Az anyja lehajtott fejjel, szürke arccal hallgat. Majd csukódik az ajtó.

Vannak bodobácsok, amik soha nem akarnak találkozni, nem akarnak párban haladni. Némelyek viszont együtt keresik fura kis életük céljait. Vajon mindegyikük boldog?

Marci ellépett az üvegajtótól. Még látta anyját összeroskadni a padlón. De nem futott be hozzá. Ijesztő volt. Inkább szinte láthatatlanul visszalopakodott a kavicsaihoz. És újra meg újra rakosgatni kezdte őket egymásra, mindaddig, amíg egyszer csak állt a torony. Ekkor gördült ki szeméből az első könnycsepp….