Hosszú nap volt. A hétfők közül is az egyik legrosszabb. Dóra főnöke már hajnalok hajnalán cirkuszolt. Kiborult valami apróság miatt és úgy ordított, mint egy vásári lókupec, amikor rájön, hogy átverték. Mindenki tudta a cégnél, hogy az a legfőbb baja, hogy a férje évek óta csalja, mégsem dobja ki. Dóra nem értette őt. Úgy érezte, ha neki lenne társa és ezt tenné vele, akkor az a minimum, hogy legyilkolná. A főnökasszony valaha szép volt. Látszott a vonásain a régi báj. De mára elhízott, tokát eresztett és a keserűség mély barázdát szántott a szája köré.

Olyan kellemetlen hangon rikácsolt egy határidő miatt, mintha legalábbis országok dőltek volna össze, ha tartják be. Legszívesebben odament volna hozzá, megsimogatta volna a vállát és a kezébe nyomott volna egy kávét. Szigorúan koffeinmenteset zsírszegény tejjel.  Hátha az lenyugtatta volna. Bár egy vödörnyi nyugtató sokkal hatásosabb lehetne, tette hozzá gondolatban.

És az undok hétfő folytatódott. Mindenki nyúzott volt, üres, motiválatlan. A nő arra gondolt, hogy el kellene mennie innen, messzire. Rakétával a Holdra. De gyorsan. Látta, hogy nem messze Panni a neten csetel valami zöldfülű sráccal, akiről a múltkor azt mondta, hogy nagy csődör. Lehetett vagy 28 éves ez a csődör és olyan kismajom képe volt, mint, aki esténként még mindig anyuci simogatása mellett tud csak elaludni. A kis buksija legyen csak még védve anyuka keze által. Dóra hirtelen elrestellte magát. Miért undokoskodik?

Ő mennyivel jobb? Egy hajszálnyival sem, hisz egyedül van, mint az ujjam…Eszti  marad minden nap utolsónak az oviban. Minden egyes délután érzi az óvónők tekintetén, hogy rossz anyának tartják. Látja, ahogy végig mérik, listázzák a ruháját, cipőjét és a táskáit. Sok táskája van. Ez biztos. Nagyon szereti őket és nem sajnálja rájuk a pénzt. Egy nőt a kiegészítők emelik ki a szürke tömegből. Erre tanította az anyja. És ő jó tanítványnak bizonyult. Túlságosan is.

Dóra szép volt. Magas, karcsú. Ahol megjelent, ott nem volt tekintet, ami ne rászegeződött volna azonnal. Hatalmas barna szemei voltak, a haja is aranybarna, hullámos. Igazi nő, ahogy a pasik gondolták róla. Az, aki bárkit megkaphat. De Dóra nem akart megkapni senkit. Látta az anyját, a húgát, akik folyton váltogatták a partnereiket. Apja halála után anyja szinte kivirágzott. A házuk átjáróház lett. Járt oda idősebb, fiatalabb, kövér, sovány, unalmas, tré és eszméletlenül vonzó férfi is. Dóra mind utálta. Legszívesebben leköpte volna őket. De az anyját is, aki szemérmetlenül élvezte a hódolatukat.

Ő nem akart mást, csak családot. Bármilyen unalmasan is hangzott…38 éves volt és kemény 10 év állt mögötte. Ezer meg ezer vizsgálaton és beavatkozáson esett át, hogy Eszti világra jöhessen. De nem bánta. A kislánya volt az öröme, a lelke, minden, ami miatt minden reggel szebben sütött számára a nap.

Végtelenül sokára lett négy óra. Végre indulhatott az oviba. Gyorsan végiggondolta magában, hogy mit kell vennie a boltban, de ezt majd együtt, kettesben.

Az ovi zöldre festett lépcsőjén már csak Anita néni üldögélt unott arccal, Esztivel. Ahogy a nyikorgó kaput kinyitotta, azt várta, hogy a lánya a karjaiba repül, ahogy máskor. De Eszti fel sem nézett.

Érezte, hogy valami komoly dolog történt. Azonnal dobogni kezdett a szíve. Hangosan, dörgedelmesen. Tekintetével végigpásztázta a kislányát, de annak külsőleg semmi baja nem volt.

Elnézést kért a késői érkezésért, ahogy minden nap és megfogta Eszti kezét. Jéghideg volt és erőtlen a kis kéz, ami máskor csiklandozva simult az övébe.

Elindultak.

-      -  Fagyizunk egyet Majomka? – kérdezte lágyan. Ezt a Majomkát soha nem használta csak otthon, de ott is akkor, ha birkóztak vagy hemperegtek az ágyon egy szabad hétvégi hangulatban.

-       -  Nem kérek fagyit – hallatszott a halk válasz.

-       -  Mi a baj kicsikém? – állt meg hirtelen Dóra. – És ne mondd, hogy semmi!

A kislány nem nézett fel. A szeme párás volt a könnyektől. Dóra magához szorította. Érezte, ahogy kis teste megfeszül.

-        - Lufibaba vagyok – mondta csendesen a fátyolos hang.

-        - Hogy mi vagy? – Dóra megdöbbent. Mit jelenthet ez?

-       -  Lufibaba. Levi mondta.

-      -   Mi az a lufibaba?

Dóra leguggolt a kicsiny, fáradt archoz, amely tele volt kétségbeeséssel. Letörölt egy kigördülő könnycseppet és várt.

-        - A lufibabákat nem szeretik. Úgy jönnek világra, hogy egy lufiban növekednek. Mert nem kellettek senkinek. Aztán meg elengedik őket, hogy szálljanak. Mint az igazi lufi.

A nő nem értette. Miről beszélhet a lánya? Lufiban növekedett? Elszáll majd? Mi az ördögről beszél Eszti? Nem merte még kérdezni sem nagyon, mert a kislány ekkor már zokogott.

-      -   Nem akarok elszállni. Mert kipukkadok majd és leesek – tört ki belőle a sírás egyre jobban, mint valami özönvíz.

-       -  Édes bogaram, ki mesélt neked ilyeneket? A kislányok nem szállnak el és nem is pukkadnak ki. A kislányok nem léggömbök.

-      -  De Levi mamája mondta, hogy én nem igazi vagyok, hanem csak úgy kórházban csináltak. És a többiek egész délután csúfoltak….

Dóra ekkor rájött a válaszokra. Megértette a lufibabát. Levi mamája elmondta a fiának azt, ami a múltkor egy barátságos kávézás mellett kikívánkozott belőle. Eszti mesterséges megtermékenyítéssel jött a világra. Egy lombikban…Mert neki máshogyan nem lehetett gyereke. És mindezt, ezt a nehéz terhet, amit ott úgy, hirtelen elmesélt, azt tovább adta az ötéves ostoba gyerekének. Kegyetlenül és részvétlenül. Vajon erre mi szükség volt?

Vajon mióta marta, emésztette ez a tudat a lányát? Miért hitte, hogy nem szereti? Miért gondolta azt, hogy ő is elszáll majd, mint a lufi?

-       - Mit mondott még Levi? – kérdezte alig hallhatóan. Közben úgy szorította a kislányt, hogy szinte fájt neki.

-      -  Azt, hogy azok a gyerekek születnek így, akik nem kellene senkinek. És ha rossz leszek, felengedsz az égbe…

-        - Jesszusom – jajdult fel Dóra. Holnap agyonütöm a gyereket és az anyját is - gondolta. De hangosan csak ennyit mondott:

-      -  Ez a Levi egy végtelenül buta kisfiú.

Eszti elmosolyodott. Végre. Először a beszélgetés folyamán.

-       -  Akkor nem küldesz az égbe, anya? – suttogta alig halhatóan.

Dóra össze-vissza puszilta halvány kis arcocskáját.

-      -  Hát ide figyelj babucim! A lufibabák különlegesek. Őket szeretik a legjobban a világon. Soha el nem engedik a szüleik. Olyanok, mint az apró tündérek, mindenki őket akarja szeretgetni. Levi ezt nem tudja, mert az ő anyukája ezt elhallgatta előle. Levi soha nem lesz lufibaba.

Eszti szája újabb mosolyra húzódott. Félig hitte csak el, amit anyja mondott. Levi buta és nem lesz lufibaba meg különleges. Soha. Aztán kihúzta magát és látszott rajta, hogy  lassan kiszáll belőle az aggodalom. Megrázta szőke kis loboncát és ragyogó arccal ennyit mondott:

-        - Anya, a lufibaba fagyit enne.

Dóra felnevetett. És elindultak a cukrászda felé. Az anya és kezében egy kicsi kéz.