2018. máj 15.

Az angyalok könnyei - novella

írta: Hildaságok
Az angyalok könnyei - novella

Anni úgy érezte, szép lassan megbolondul. Egyformán teltek a napjai, egyforma volt a nappala, estéje. Olyan rutinszerűen ment ki minden reggel a konyhába kakaót készíteni, hogy azt érezte, lassan a kanál magától beletalál a bögrébe. Ebbe az egyhangúságba nem vegyült egy csipetnyi jó sem. Fásult volt, unt mindent és mindenkit.

Tudta, hogy a gyereknevelés nem neki való, de Andris rábeszélte. Nem is rábeszélés volt ez, hanem egyszerűen lyukat beszélt a hasába. Nyúzta a nap minden egyes szabad percében. Egy kisfiúra vágyott, de olyan mélyen, ahogy még a legtöbb nő sem. Anni úgy érezte, talán a haláltól fél ennyire és azt hiszi, hogy a halhatatlanságának a kulcsa egy kisfiú. Egyszer ilyesmit mesélt neki, de akkor nem igazán figyelt oda. Sok furcsa története volt Andrisnak, nem mindig tudta, hogy ebben a valóságban él- e vagy máshol. Kezdetben még nagyon vonzotta a férfi fura gondolkodása, a nem mindennapi mesélőkéje, de egy idő után már kifejezetten bosszantotta, hogy nem lehetett vele egyszerű dolgokról beszélgetni. Mintha mindig valahol máshol, egy másik dimenzióban lett volna. De kedves volt, figyelmes, olykor még vicces is. Anni hagyta magát belerángatni és benne tartani a kapcsolatba. Sokszor még ahhoz is lusta volt, hogy a kettőjük eltérő életén gondolkozzon.

Vágyott ő másra. Nem volt mindig ilyen megkeseredett, de amióta megszületett a kisfiuk, szinte nem volt egy olyan perce sem, amikor érezte volna, hogy még él benne a régi kalandvágyó Anni, aki hegyet akart mászni, delfinekkel akart úszni. Bár ez utóbbi nagyon elcsépelt bakancslistás célnak tűnt.

A fiuk tejfehér hajú, nagyon világos bőrű gyerek volt. Ez azért volt különleges, mert mindketten barna hajúak voltak, a bőrük sem volt ennyire fehér, a szemük pedig ilyen rendellenesen kék. Olyan tekintete volt a picinek első pillanattól kezdve, hogy Anni zavarba jött, amikor nézte. Ez a gyerek, mintha látta volna a gondolatait. Mindenben más volt, mint a homokozó szélén ülő anyukák borzalmas csemetéi. Azok szórták a homokot, piszkosak voltak, irigyek és oda-oda sóztak a kis lapátjukkal egymás fejére. De az  ő gyereke sohasem. Olyan végtelen türelemmel és nyugalommal figyelte a többi hasonló korú kis majmot, amilyent még kiforrott személyiségeknél is ritkán tapasztal az ember.

Anni úgy érezte, hogy a fia az apjához hasonlóan egy másik bolygóról érkezett. Kétéves koráig meg sem szólalt, csak figyelt. Utána meg tökéletes mondatokat formálva kért, kérdezett és minden iránt érdeklődött. Volt ebben valami ijesztő. Végtelenül sokat akart tudni. Mindig, mindent a kezébe vett és megvizsgált. Egyszer Anni látta, hogy a konyhában felveszi a kést, ami leesett a földre, ő meg hanyagul otthagyta. Felvette és lassan megvágta vele az ujját. Szándékosan.

Ő felsikoltott, odarohant hozzá, de egy csepp vér sem volt a gyerek ujján, sőt a vágás sem látszódott. Ekkor arra gondolt, hogy már tisztára bolond és a kés egyszerűen csak tompa volt. Nem történt csoda.

Mint minden nap, ma is sétára indultak délelőtt. Lassan, komótosan ballagtak. A pici mindent szemügyre vett, megtapogatott. Néha kis kavicsokat tett a zsebébe, de hát ebben semmi meglepő nem volt, hiszen minden gyerek gyűjti az ilyesmit. Csak arra kellett vigyáznia, hogy a mosógépbe ne kerüljenek. Egyszer ez megtörtént. A kisfia akkor olyan szívszaggatóan sírt, ahogy még soha. Azt zokogta, hogy nem szabad, nem szabad kimosni az angyalok könnyeit.

Anni lemerevedett ettől a mondattól. Angyalok könnyei? Ez meg mi a frász? És honnan ismer egyáltalán ilyen szavakat a fia? De az csak sírt, sírt. Miután megnyugodott valahogy, mert az ölelés, a puszilgatás nem volt neki elég vigasz, órákon át nem szólt semmit, csak a kimosott köveket szorongatta a markában.

Nagyjából mindig ugyanazt az utat tették meg délelőtti séta során.  Két utcányit előre, aztán a templomnál balra. Ott volt egy pad, arra leültek. A pici eszegetett valamit, majd egy idő múlva tovább indultak. Nem siettek.

Figyelte a zöldellő bokrokat, már a jázmin is virágzott. Kisfia pár lépésenként fedezett fel valami újdonságot. Babrált néha valamivel a fűben. Soha nem mondta neki, hogy ne nyúljon semmihez, mert az piszkos. Hadd nyúljon, gyerek, az a dolga. Minden egyes nap elhaladtak Róza néni háza előtt is, akinek volt egy alattomos kutyája. Meglapult a kerítés tövében és csak akkor kezdett hangosan ugatni, amikor odaértek. Olyankor neki esett a kapunak, szinte fel akarta tépni, annyira zavarta az a tény, hogy a területe előtt sétál el valaki. Pedig csak egy vacak keverék volt, mégis úgy védte a tulajdonát, mint egy véreb. Mintha valaki egyáltalán valaha be akart volna oda térni, lopni.

Anni nem szerette Róza nénit. Olyan kis boszorkány-öregasszony volt. Utálatos, mint a kutyája. Ha csak tehette, mindig tett egy-két kellemetlenkedő megjegyzést. Még ha azt mondta csak, hogy szép időnk van, tőle az is vészjóslóan hangzott. Szerette volna olykor-olykor elkerülni a házat, de valahogy mindig arra keveredtek.

Már előre készült a kutyára. Ahogy közeledtek, leste, hogy mikor fog ugrani. Megfogta a picike kezét, hogy meg ne ijedjen nagyon. Ám a zöld vaskapunál csendes maradt minden. Nem volt hangos, fülsértő ugatás, nem rengett a kapu. Gyanúsan csendes volt minden.

Anni nem bírta ki, hogy a kapu résein be ne kukucskáljon. Még szorosabban fogta a fia kezét, egészen közel húzta magához és belesett. A kutya a tornácon feküdt a bejárati ajtó előtt és nyüszített. Nem hangosan, inkább hosszan elnyújtva, panaszosan. Ilyen csendesnek még sohasem látta a vakarékot.

Ahogy a kutya észrevette őket, felugrott és a kapu felé rohant. Anni ijedten hátrált, mert tudta, mi következik. De az eb most nem vicsorgott, nem tombolt, hanem két mellső lábát a kapunak támasztva nyüszített.

Ekkor megszólalt kis selymes hangján a fia:

-     -   Be kell menni – Ezt mondta.

Anni azt hitte, rosszul hall. Dehogy megy ő oda be, hogy a kutya széttépje.

-       -  Nem, babukám, mi sétálunk tovább. Látod, hogy semmi baja a kutyusnak.

-        - Be kell menni! – ismételte újra a fiúcska.

Lehajolt hozzá, belenézett csodálatosan kék szemébe és megsimogatta az arcát.

- Induljunk! – zárta le a beszélgetést.

- Anya, menjünk be! Kérlek! – suttogta a kétéves sírós hangon.

- De miért? Zárva a kapu, itt ez a kutya….- tiltakozott Anni erőtlenül.

Talán Róza néni rosszul van. Talán benn fekszik holtan. Ő meg itt vacillál. Mert ronda boszorkány kinézete van Róza néninek? Talán, mert olyan rossz a természete?

- Rendben…- adta meg magát.

Megnyomta a kopott, rozsdás csengőt abban bízva, hogy kijön az öregasszony és látva, hogy semmi baja, mehetnek is tovább. De a ház csendes maradt. A kutya tovább kaparta a földet és egyre keservesebben nyüsszögött.

Anni lenyomta a düledező kapu kilincsét és az csodák csodájára kinyílt. Nagyon óvatosan lépett egyet előre. Félt a kutyától és attól is, ami várhat rá. Nem merte elengedni a kisfia kezét. Lassan vonszolta maga mellett, bár látszott, hogy a gyerek cseppet sem fél.  

A tornác lépcsőjéhez érve enyhe remegést érzett a gyomrában. Meg is torpant.

-         - Maradj itt szépen - mondta határozottan a gyereknek.

A kopogásra nem érkezett válasz, ahogy azt mélyen sejtette is. Az ajtó résnyire volt nyitva. A földön feküdt szürke arccal Róza néni. Az az undok Róza néni, akit nem kedvelt. Most nem voltak olyan kemények a vonásai, mint amikor a kapuban állva mustrálta a járókelőket. Nagyon, nagyon félve lépett hozzá közelebb. Nem bírta a holtak látványát. Nem bírta elviselni annak gondolatát, hogy lásson egy embert lélek nélkül.

De az asszony nem volt halott. Csak ájultan hevert a régi, foszlott szőnyegen.

Hát ezért vinnyogott a kutya! És a fia honnan tudta, hogy baj van? Anni ránézett, mert a kisfiú rángatta a nadrágja szélét.

-        -  Pillanat, várj egy cseppet. A néni rosszul lett, hívom a mentőt – mondta neki szinte önmaga megnyugtatásaként is.

-      -   Nem fog meghalni – hangzott a szőke fej szájából a vigasz. – Még nem jönnek érte.

Anni azt hitte, ő ájul el menten ezen mondatok hallatán. Miket beszél ez a gyerek?

De döbbeneten túl gyorsan tárcsázni kezdte a mentőket….

Nagyon gyorsan kiértek. Még hallotta, ahogy az egyik mentős, egy fiatal, jóvágású azt mondja neki:

-        - Asszonyom, ön ma megmentett egy embert. Maga egy angyal.

De az angyal az udvaron épp kavicsokat szedegetett és tömködött a zsebébe elmerült arccal.

 

 

Szólj hozzá