Orsi sokáig nem hitte el, hogy van halál. Nem jelentett számára semmit a szó. Nem érte veszteség, nem látott sok fájdalmat maga körül. Nem tudta, hogy ez nem természetes. De mindenki tökéletesen játszotta a rá osztott szerepet.  Senki nem sírt, nem jajgatott, ha fájt neki valami, nem kesergett, ha elveszített valakit. Semmilyen állat, egy kedves élőlény sem volt a közelében, így egyáltalán nem tapasztalta meg, hogy egyszer minden elmúlik. A jó is, a rossz is, egyszer véget ér a közöny, elfogy az élet is. Sokszor gondolt arra a későbbiekben, hogy ezt a világot megteremteni és fenntartani pokoli erőfeszítésbe telhetett a körülötte élőknek.

Bogarakat látott a földön kimúlva, szúnyogokat, legyeket is csapkodott nagy elánnal az anyja a nyári konyha falán, ami tele volt sárgás-barnás foltokkal emiatt. De az soha, egy percig sem jutott eszébe, hogy azok halála is halál, hiszen többé nem mozognak, nem lélegeznek.

Nyaranta, amikor olyan erősen sütött a nap, hogy a nagy diófa sem adott már elég árnyékot, hernyókat gyűjtött a meszelt ház faláról. A nagymama minden évben búcsú előtt lemeszelte a házat, megcsinálta rajta a tapasztásokat, s utána fehérre meszelte. Orsi szerette az oltott mész szagát. Mindig nagyon kíváncsian figyelte a mamát, aki a hatalmas, széles meszelőjét bedugja a vödörbe és végighúzza a falon. Ilyenkor mintha megelevenedett volna a ház.

Újra tiszta lett, újra fehér és olyan jó volt az illata, mint a frissen mosott ruháknak a szárítókötélen. Az öreg ház alját körben mindig sötétkékre kellett festeni, ahogy a többiét az utcában vagy egész faluban. Alig volt kivétel. Egyszer, amikor a mama körül sertepertélt, megkérdezte tőle, hogy a fal miért fehér és miért kék az alja a háznak. A mama csak felnézett a meszelésből és a tekintetében olyan megvetés ült, hogy, hogy Orsi elszégyellte magát.

-        Mert ez a rendje! Ha nincs más dolgod, akkor adj a csirkéknek vizet! – mondta neki erős, kemény hangján. – Jobb, mintha itt lábatlankodsz.

A kislány nem szeretett a mamánál lenni. Mindig valamit rosszul csinált. Mindig rárivallt, mert láb alatt volt. Nem emlékezett arra, hogy valaha is látott kedvességet a nagymama szemében. Csak olyan ridegséget, amitől a szőr is felállt a hátán.

Az anyja azt mondta, a mamának nehéz élete volt, azért ilyen haragos mindig. De Orsi nem látta ezt a nehéz életet, csak annyit vett észre, hogy a mama nem mosolyog soha és megállás nélkül csinál valamit. Hol a disznókat etette, hol borsót fejtett, hol gazolt a kertben. Ha más dolga nem volt, akkor sepregetett. Naponta tízszer felseperte a konyhát, aminek semmi értelme nem volt, mert a földes padló úgy nézett ki, mintha mindig végig gyalogolt volna rajta valaki a sáros cipőjével. A mama soha nem állt meg. Pihenni őt nem látta, ahogy mosolyogni sem. Néha azt gondolta, hogy a mama nem is valóságos. Olyan volt, mint az egyik boszorkány a János vitézben, pedig nem is volt nagy az orra. Bibircsókja sem volt. De a szeme….A szeme az boszorkányos volt. Félt tőle.

Amikor ezeket elmondta az anyjának, az nem nevetett. Elkomorodott és csak annyit mondott, hogy a mama már csak ilyen.

Nagyon unatkozott a hosszú nyári estéken, amikor arra várt, hogy anyja hazajöjjön a munkából és megszabadítsa a boszorkány-mamától. Mindig nagyon későn, alkonyatkor jött csak érte. Orsi a kapuban leste. De csak nem jött…

Hiába volt nyár, hiába volt hőség, a nyári konyhában a régi sparhelt ontotta a meleget. Rotyogott rajta a lekvár, néha a paradicsom is. Ez utóbbit Orsi nagyon szerette. Ez volt az egyetlen dolog, amit a mama megengedett neki. Moshatta, válogathatta a paradicsomokat. De jaj volt neki, ha egyen is rajta hagyta a szárat vagy a levélkét. A mama a kezére csapott és villogó szemmel rákiabált. Mégis szerette a fényes, piros, kemény paradicsomokat. Azt képzelte, hogy kislabdák és a vízben ide-oda gurigálta őket. A paradicsomok mintha mosolyogtak volna a hatalmas műanyag tálban.

De most nem volt a sparhelt tetején se lekvár, se más. Csak a kerek lapokon át ontotta a meleget. Orsi nézte a frissen festett ház oldalát és látta, hogy sorban gyülekeznek rajta a hernyók. Talán az eperfa miatt jöttek? Apró, kis, szőrös hernyók voltak. Nem olyan vastag, gusztustalanok, amit Andriska mutatott neki egyik nap a bokor tövében. Andris egyszer azt mesélte neki, hogy a kicsi hernyók táncolni is tudnak. Igaz, hogy rövid ideig, de akkor gyorsan ficánkolnak. Kis rábeszélés után elmondta neki a titkot. A táncot csak a melegben lejtik.

Orsi ezt nem értette. Próbálta kifaggatni a fiút, de az sandán hallgatott. A kislány kérlelni kezdte. Érdekelte a hernyótánc. El sem tudta képzelni, hogy milyen lehet. A fiú érezte, hogy a markában tartja a kislányt a kíváncsiság.

-          - Mit adsz érte, ha elmondom? – kérdezte fura tekintettel.

-         - Nem tudom….- válaszolta Orsi félénken. Semmije sem volt, csak a piros ruhás Rozi baba, tán csak nem azt kéri…

-         - Na, akarod, hogy elmondjam, vagy sem? – sürgette.

-         - Igen – hallatszott a határozott, de halk válasz. – Csak a Rozi babát nem adom.

-         - Kell a fenének az a rongyos baba.

-         - Hát akkor mit kérsz a titokért?

A fiú várt. Nyolc évével olyan rafináltan, olyan dörzsölten leste meg azt a pillanatot, amikor a kislány hajlani kezd, hogy bárki megirigyelte volna ezt tőle.

-         - Van a nagymamádnak egy gyűrűje. Láttam a múltkor a tükör előtt. Zöld köve van. Azt akarom.

-       -  Azt nem lehet – rémült meg a kislány. – Ha észreveszi, nagyon nagy baj lesz.

-         - Nem veszi észre. Te csak csend ki a dobozkából.

Orsi habozott. Tudta, hogy ez valami rossz dolog.  Érezte, hogy a baj közeledik, de a hernyók tánca nagyon izgatta.

-        - Akarod a titkot vagy sem? - kérdezte haragosan a fiú. Nem szerette, ha valaki ellenkezik vele. – Mondd, mert elmegyek!

-        -  Akarom. Áruld el! – adta meg magát a kislány.

-         - Akkor hozd a gyűrűt! Addig nem mondok semmit, amíg ide nem adod.

Orsi szíve hevesen verni kezdett. Lopni készült egy titok miatt. Tudni akarta, hogyan táncolnak a szőrös, undorító, apró hernyók.

Lehajtotta a fejét, nézte a padlót és várt. Még nem született meg benne az elhatározás. Aztán hirtelen megfordult és besietett a mama aprócska szobájába. Oda, ahová csak nagyon ritkán léphetett be. Érezte, hogy az arca lángol, a szíve a torkában ver. Ha a mama észreveszi, agyoncsapja őt. Ez biztos.

De minden simán ment. A tükör előtti doboz nyitva volt, szinte hívogatóan várta. Belenyúlt és azonnal megtalálta a gyűrűt. Markába fogta és kiosont vele. A nagymama hátul az udvaron gazolt a kerítés tövében.

-        -  Itt van! – mondta kissé sírós hangon.

Andris diadalmas tekintettel kapta ki a kezéből a gyűrűt.

-        -  Na, mondjam? – kérdezte cukkolva. Orsi nem válaszolt.

-       -   Hát akkor figyelj! Szedd le a falról a hernyókat és tedd rá őket a sparheltre, de oda, ahol a legforróbb. Majd meglátod, hogy milyen szépen táncolnak.

Ahogy ezt kimondta, már el is tűnt. Ez tegnap estefelé volt. Azóta Orsi nem tett semmit. A mama sem vette észre a gyűrűt. Minden nyugodt volt, álmosító….Lassan ment le a nap.

A kislány a meszelt ház falához lépett és elkezdte leszedegetni róla a hernyókat. Hatot talált. Puhák voltak, selymesek. De undorítóak. Mégsem bírt szabadulni a gondolattól, hogy most táncolni látja őket. A tenyerében is tekergőztek. Óvatosan, hogy el ne pottyantsa valamennyit, odavitte a tűzhelyhez a gyűjteményt. Szép, óvatosan ráhelyezte őket a forró lapra.

És a hernyók táncolni kezdtek. Tekeregtek jobbra-balra pár másodpercig. Valóban úgy tűnt, mintha táncolnának. Orsi elbűvölten nézte őket. De aztán mind megállt. Fura szag terjengett a levegőben. Nem mozdultak. A kislány nem értette, hogy miért hagyták abba. Csak azt látta, hogy már vége a táncnak. Ott hevertek a sparhelten. Nem nyúlt hozzájuk, de tudta, hogy már nem élnek. Ott volt a halál előtte, aminek előidézője lett pár perc alatt.  Ekkor szeméből  lassan csordogálni kezdtek a könnyek. ….