Vajon hány maradéktalanul boldog pillanat van az életünkben? Hányszor érezzük azt, hogy, hogy jó élni? Túl sokat várunk az élettől, a sorstól, az emberektől és mindentől, ami körülöttünk van. De rettentően keveset várunk el önmagunktól, mert nem hisszük el, hogy képesek vagyunk örülni, nevetni önmagunkban is. Legtöbbször a körülményeinktől, a társunktól, a helyzettől várjuk a boldogságot, és ha nem kapjunk meg, megkeseredünk, vagy egyszerűen tagadjuk a boldogság létét. Nagyon kevés kell ahhoz, hogy a sarokba kucorodó, szomorú kis lelkünkből szikrát pattintsunk ki. Mégsem tesszük. Mert félünk. A félelem hihetetlenül erős kötelekét önmagunkra lakatoljuk kérés nélkül.

Ha örülünk, ha beengedünk egy cseppnyi boldogságot a mindennapjainkba, akkor rögtön elkezdünk rettegni attól, hogy elmúlik, hogy vége lesz. Valamiért a legtöbb ember a boldogságot csak rövid pillanatoknak éli meg, de a bánatot édesdeden ölelgeti, mert úgy érzi, hogy az jogos, mert azt megérdemli.

Nem igazán hisszük el, hogy tartósan is lehet valami jó. Mindig nagy jókat várunk. Sok pénzt, nagy sikert, szárnyaló szerelmet, hatalmas üzletet. Már előre belekódoljuk a csalódás lehetőségét a terveinkbe. Azt mondjuk, így szokott az lenni, mert máskor is így volt, vajon mitől változna meg most? Megnyugszunk abban a tudatban, hogy nem lehet jobb, mert a langyos megszokás, a kevés rossz is jobb, mint a hirtelen ránk zúduló nagy öröm, ami gyorsan tovaillan. Soha senki nem tanított meg bennünket arra, hogy vannak pillanatok, amelyeket meg lehet fogni. Lehet, hogy a tenyerünkbe nem zárhatjuk az időt, de az biztos, hogy ha lágyan kinyitjuk és várjuk, hogy a cseppnyi időpillangó rászálljon, elidőzik majd rajta egy kicsit. Talán hosszabban is a reméltnél….

Nagyon nagy feladatunk lenne az, hogy megtanuljunk örülni annak, ami belül van. Bennünk, a lelkünkben. Ne csak akkor értékeljünk valamit és valakit, ha betegek vagyunk, ha vész közeleg, ha elveszítjük azt, akit szeretünk.

Hirtelen milyen fontossá válik egy kapcsolat, egy barátság, egy szerelem, ha azt látjuk, kicsúszik a kezeink közül. Pedig megvolt, a miénk volt és nem törődtünk azzal, hogy szeretgessük, hogy vigyázzunk rá. Milyen jó lenne a mában élni…Nem visszatekinteni, siratni azt, hogy mik vagy kik voltunk. Keseregni azon, hogy szerettek-e vagy nem. Nem fontos, hogy tenyerén hordozott-e bennünket a sors, a társunk, a szerelmünk, ha egyszer mi nem éreztük ennek örömét, fontosságát. Csak visszatekintve, mint a szétfútt porfelhőt, úgy látjuk az elmúlt éveket, de ez nem számít.

Mi vagyunk önmagunk legfőbb boldogságának a forrásai. Tegnap megéltem azt, amit kevesen kevésszer. Nagyon erős belső félelmet győztem le, ami eddig megkötött, nem engedett. Ez mélyen bennem volt, mert folyton visszanéztem és nem előre. Amikor 2 hónapja leestem a lóról, azt hittem, elveszett belőlem valami ősbizalom. Elveszett az a tudás, amellyel addig rendelkeztem önmagam felett. Vagy inkább a lelkem felett. Tudtam, hogy van bennem akarat, erő, még némi halhatatlanságba vetett hit is, de aztán hirtelen kiderült, hogy mindez csak csalóka illúzió. Nem könnyű egy ilyen belső ébredés után felépíteni újra a hitet önmagunkban.

Ma, esés utáni első vágtában megtanultam valami nagyon fontosat. Nem csak azt, hogy milyen csodás érzés, ha tombol bennem az adrenalin.  Nem csak azt, hogy a boldogság nagyon is belülről jön. Legfőképpen arra ébredtem rá, hogy senki és semmi nem tehet annyira boldoggá, mint én önmagamat. Az enyém a lehetőség. Ennél nagyobb ajándékot senki nem kaphat. Önmagunkba nézni, keresni és találni egy olyan kis szegletet, ahová, ha bekuckózunk, akkor megtaláljuk azt a szépséget, azt a felhőtlenséget, azt a ragyogást, amit gyökeresen ki is tudunk irtani önmagunkból az évek során. Sikerrel.  Vagy hagyjuk, hogy ezt mások tegyék, mert átadjuk nekik a felettünk való irányítást. Nem másoktól leszünk boldogok. Nem várhatjuk el másoktól, hogy azzá tegyenek bennünket, mert nekik nem ez a feladatuk. Ők önmaguk boldoggá tételével kell, hogy törődjenek. De mi ott vagyunk önmagunknak. Mindig. Jóban, rosszban, sírásban, nevetésben. És hogy mennyi lesz ebből a jó, mennyi lesz, ami kiveszünk a nagy tálkából, hogy magunknak juttassunk, egyedül csak rajtunk múlik….Ezt igen nehéz elfogadni…

Lám, milyen gondolatokat szül egy esti lovaglás…De jó lenne megtartani a tegnap megélt pillanatot….Hányan meg hányan vágyunk erre? Saját pillanataink konzerválására....

Ehhez kívánok mindannyiunknak sok türelmet, kitartást és erőt!