2018. jún 02.

Az iskola nevű társas játék

írta: Hildaságok
Az iskola nevű társas játék

Sokszereplős játék, mindenki versenyben van. Adott a megfelelőnek látszó tábla, amit készen kapunk, ritka esetben lehet cserélni. A játékosok különböző színben és lehetőségekkel indulnak. A hat-hétévesek még tele reménnyel, az út a győzelem felé kikövezettnek látszik. Nem ismerik a súlyát a vesztésnek, de a nyerésnek is alig. Eddig kevés alkalommal mérettek meg jó esetben.

A mai iskolai rendszer és akár az óvodai társadalom egyik legnagyobb hibája az, hogy mindig versenyezni vagy versenyeztetni akar.  A most felnövő alfa generáció tagjai örökös hajszában élnek. Minden egyes pillanatban legelöl szeretnének lenni. Nehezen viselik azt, hogy ha nem szerepelnek jól. Frusztráltak, agresszívek lesznek, ha nem kapják meg a kellő figyelmet és biztatást. Nagyon sokszor lehet hallani azt, hogy a szülők dicsérik a gyerekeiket, vagy inkább csak a sablonmondatot mondják, az a de ügyes vagy hangzik el, ami valójában  keveset takar. Rettentően fontos, hogy a család részéről sok-sok megerősítés érje a gyereket egészen kicsi korától kezdve, de a kudarcok elviselését ugyanígy meg kell tanítani nekik.

Átestünk a ló másik oldalára….Ma sokan nehezen vagy sehogy nem mondják meg gyerekeiknek, hogy az, amit csináltak az oviban, otthon, talán nem annyira szép, vagy nem annyira különleges, mint ahogy a gyerek hiszi. Félreértés ne essék, nem azt szeretném mondani, hogy a gyerek munkáját becsméreljük vagy közöljük vele, hogy amit készített, az vacak. Inkább csak annyit, hogy néha merjük mondani neki, hogy a színezése picit lehetne szebb, az ollóval próbáljon finomabban bánni. Természetesen ez abban az esetben értendő, ha a gyerek hajlandó a kezébe fogni ceruzát, gyurmát, ollót. Már ennek is örülni szoktunk, főleg manapság. És amúgy is keveset dicsérünk, pedig annál serkentőbb, mint jót mondani valamire, valakire, kevés van…Miért írom mégis azt, hogy kell némi bírálat? Azért, mert ha nem szokja a gyerek azt, hogy nem mindig áradoznak a tetteiről, akkor hidegzuhanyként éri majd a kudarc. Muszáj megtanulni az élet mindennapjaiban, hogy vannak jól és rosszul elvégzett dolgok. Az is hosszú tanulási folyamat, hogy megértsük, megértessük, nem lehetünk sikeresek mindig mindenben.

A körülöttünk élők, maga a társadalom, a kialakuló helyzetek nem mindig azt segítik elő az életünkben, hogy mindenkor pozitív visszajelzéseket kapjunk. Bármilyen nehéz is, el kell fogadtatni azt a gyerekkel, hogy a társas játékot lehet akkor is élvezni, ha nem nyer. Hogy vannak olyan dolgok, munkák, amiket akkor is örömmel átélhetünk, ha nem versenyhelyzetben vagyunk. A játék öröme is adhat boldogságot, nem csak a nyerés. Ezt persze sok felnőtt sem érti meg….Innen nehéz indítani akkor a tanítást…

Az iskola olyan terep, ahol sok örömre, de sok kudarcra is van lehetősége a gyereknek. Pl. nem működnek a társas kapcsolatai, nem úgy alakul a befogadása, ahogy szeretné. Vagy nem boldogul bizonyos órákon. Hihetetlenül nagy teher megélni azt, hogy mások ügyesebbek vagy sikeresebbek. És lesznek olyanok bőven.

Mit tehet ilyenkor a szülő? Azt, amit egyre ritkábban tesz…Beszélget a gyerekével, oldja benne a gátakat és elmondhatja neki, hogy mindenki jó valamiben, s ha az álló egyenesei nem is  a legszebbek, de a kidobósban ő rendkívül ügyes. Vagy ha a számok írása nehézségekbe ütközik, lám a fejszámolásban remekel. A lényeg az, hogy a sikertelenséget ellensúlyozni kell. Nem letagadni, elhazudni, hanem tudomásul venni és javítani. De emellett felhívni arra a figyelmet, hogy miben jó a gyerekünk. NEM egyforma minden gyerek. NEM indul egyforma eséllyel. Nem is jut el azonos pontra ugyanakkor. De ez nem baj. Sőt! Ettől vagyunk mások, különlegesek.

Az sem utolsó szempont, ha elmondjuk a gyerekeinknek, hogy a szeretetünk nem az ő sikerességükön múlik. Hogy a jegyek nem azért vannak, hogy a kedvüket szegjék, csak jelzés értékűek.

A szülőnek is nehéz elfogadni azt, hogy a gyereke nem képes többre. Vannak olyan dolgok, amikből nagy igyekezettel kihozhatunk valamennyit, talán többet is a reméltnél, de ha megfeszül a gyerek, akkor sem lesz képes többre egy bizonyos szint után. Ezt nekünk, felnőtteknek is el kell fogadnunk. Nagyon kemény belső munka ez.

A mai alfa generáció azért roppan össze hamar, mert a kudarctűrést nem tanulja meg. Azt hiszi, hogy a világ csak érte van, minden körülötte lévő ember az ő kedvét keresi…Márpedig ez hamis illúzió. Mi tehetjük szebbé, jobbá, de azt feleslegesen várjuk, hogy átalakul a kedvünkért.  Ha ezt egy gyerek nem tudja elfogadni, sérül, magába fordul. Vannak, akik csak nagy nehézségek árán tudnak ebből kikeveredni, néhányan önmaguk ellen fordulnak. Vagy agresszívek lesznek a külvilággal.

Amióta világ a világ, mindig is tudtuk, tapasztaltuk, hogy ha valamit el akarunk érni, akkor azért tenni kell, de még így is érnek bennünket meghiúsulások. De ha padlóra kerültünk, felálltunk és újra próbálkoztunk. A 21. század gyerekei ezt az utat nem akarják bejárni. Ez nem véletlen. A mai harmincas, negyvenes szülők is arra álltak be, hogy mindentől megkíméljék a gyereküket, mert sok rajzuk a teher, nagy a nyomás. Való igaz, viszont így veszik el tőlük annak lehetőségét, hogy leküzdjék önmagukat, hogy próbáljanak új utakat keresni. Ha valami nem sikerül, feladják vagy várják, hogy valaki megoldja helyettük. Ez az iskolában fokozottan érvényes. Csak az a baj, hogy az iskolai évek végeztével nem ér véget a küzdelem. És ha addig nem sikerült erőt gyűjteni a fiatalnak, ha addig nem értette meg, hogy nincs ingyen semmi, akkor már nehezen fogja ezt feldolgozni. A kudarc így szinte kódolva van…

Rajtunk, felnőtteken áll, hogy ne neveljük burokban a gyerekünket. Még akkor sem, ha ez a szeretet burka. Valóban az, ettől különleges az élet, de attól is, hogy a csalódásokat a siker váltja fel. Hogy a bánat után öröm jön, hogy a befektetett munkának learathatjuk a termését, ha kibírjuk az érés küzdelmes időszakát.

Szólj hozzá