Mi a dicséret valójában? Különleges szavak gyűjteménye, amelyekkel elismerésünket fejezzük ki. Mit ismerhetünk el? Mások kinézetét, teljesítményét, akaraterejét, kitartását, azt, hogy elért valamit, ami távol állt tőle vagy egyáltalán olyasmit, amit mi nem tudnánk megcsinálni.

Ma egy negyven körüli csaj mellett ülve a kocsiban arra gondoltam, hogy biztosan nagyon büszke rá a férje, mert két gyerek után, háztartást vezetve, munkába járva, nem otthon a hasát süttetve és műkörmösnél üldögélve, egyszerűen bombázó. Néztem, ahogy ragyogó alakján csodásan mutatott a fehér ruha, ahogy a haja loknikban omlott a vállára, és azt gondoltam, ejha, micsoda nő. De elmondta, bár kissé félénken, kissé magyarázkodva, hogy a férje nem dicséri. Nem csak ma, hanem egyáltalán nem.

Vajon miért van az, hogy a kapcsolatok elején, amikor tényleg rózsaszínű a köd a szemünk előtt, még látjuk a másikat szépnek, különlegesnek, teszem azt csinosnak? Talán a férfiaknál jobban jellemző az, hogy nem tudják kimondani az érzéseiket, s ebből kifolyólag dicsérni sem tudnak. Sokszor egy elismerő tekintet, egy csettintés, egy hűha is sokat jelent a nőnek, hát még ha pár szép szó társul hozzá.

 Uraim! A nők lelkét így lehet megfényezni! És nem kerül semmibe. Nem kell a virágbolt előtt sorba állni, nem kell ékszer után kajtatni és jajgatni, hogy a nők sokba kerülnek. Csak szavak kellenek, egy finom mozdulat, egy tekintet és a nő boldog, elégedett és azonnal szárnyalni kezd. Egyszerűen nehéz kimondani ezeket?

Valószínűleg igen, mert a férfiak nagy része azzal védekezik, hogy soha nem szokott dicsérni, most miért tegye? Már az is rossz, hogy nem szokott. Mert kell. Meg kell tanulni kimondani és meglátni azt, ha valami szép, ízléses körülöttünk. Hát még, ha a nő az.

Azért valljuk be, a nők ma igen sokat adnak magukra, legalábbis egy réteg. Valóban mutatósak, szoliba járnak, edzenek, és nem is vágynak másra, csak arra, hogy ezt a férfiak észrevegyék. Itt most nem arra gondolok, hogy fűnek-fának tetszeni szeretnének, egyszerűen csak a párjuk elismerő mondataitól akarnának ragyogni. Miért olyan nehéz ragyogtatni a másikat?

És most megfordítom a dolgot. A férfiak is ilyenek….Vágynak arra, hogy azt mondják rájuk, hogy de elegáns vagy ma, de jól áll rajtad az öltöny, nem véletlenül szerettem beléd. Hiányzik nekik az, hogy a nő észrevegye, hogy fogytak, izmosodtak, hogy megoldottak egy lehetetlennek tűnő problémát. Hogy lássa már meg a párjuk az igyekezetüket, még ha a fűnyírásról is van szó.

De az együtt töltött idő valahogy tompítja a látásunkat. Nem akarjuk a valóságot különlegesnek látni. Nem akarjuk azt dicsérni, díjazni, ami a miénk. Ez a szarvashibák szarvashibája.

Mert lesz majd, aki  más tekintettel néz rá arra a nőre, férfira, akit mi kissé ununk.

És akkor jajgatunk, kesergünk, szidjuk a másik nemet.

Pedig a jó szó INGYEN van. Egy mosoly kísérheti és boldoggá tud tenni valakit, ha csak odaszólunk neki, hogy, hű, ma de jól nézel ki.

Ez pontosan ugyanígy működik egy munkahelyen, ahol árgus szemekkel figyelik egymást a nők, hiszen, mindenkinél van szebb, jobb alakú, divatosabb. De gondoljunk csak arra, hogy milyen jól esik, ha a buszon, a járdán szembe jövet valakinek a szemében meglátjuk az elismerést. Ha a portás bácsi azt mondja, amikor meglát bennünket, hogy azannyát!

Ne fukarkodjunk már azzal, hogy kimondjuk azt, ha valami szép vagy különleges! Ne legyen nehezebb, mint szapulni a másikat, vagy összesúgni a háta mögött. Nagyon jó lenne, ha az emberi természet egyszer abba az irányba tudna haladni, amerre a fő tevékenységünk nem a mások kibeszélése, kritizálása, hanem elismerése van…

Mennyire más lenne a mi kis világunk is, ha ezen az úton tudnánk tovább haladni. És csak rajtunk múlik!

Hölgyeim és uraim, a dicséret nem fáj! Rajta, próbáljuk ki és zsebeljük be a hálás mosolyt. Megéri.