Pár nap és a lelkes szülők elkezdik felrakni a gyerek bizonyítványát a közösségi oldalakra. Ezen talán nincs is mit csodálkozni, hiszen, ha reggeli, az új műköröm, a frissen készült süti kikerülhet, hogy elismeréseket zsebeljünk be, akkor a bizonyítvány talán méltóbb erre.

De mégis? Mi szükség van arra, hogy ország-világ lássa, hogy a gyerekünk milyen kiváló? Már semmi nem magánügy, semmi nem titok. Az emberek nagy része azt képzeli, hogy érdekel valakit is a szűk ismeretségi körén kívül, hogy milyen jól teljesített a gyerek? Vajon ez a lájkvadászat csak a büszkeségről szól vagy van, aki egyszerűen úgy éli meg, mint szülői dicsőséget? Persze, csodálatos dolog az, hogy ha a gyerekünk igyekvő, szorgalmas, okos és mindezek mellett sikert sikerre halmoz, de azért azzal is számolnunk kell, hogy ez nem csak a mi dicsőségünk. Mennyivel szebb, kedvesebb dolog lenne, ha büszkeségünket a gyerek felé irányítanánk, hogy megmondanánk neki, hogy mennyire díjazzuk, hogy ennyire sokat tanult, hogy igyekezett? Nem kell megjutalmazni pénzzel, telefonnal, laptoppal, néha elég egy tekintet, egy kedves mosoly, egy ölelés és a gyerek azonnal tudja, hogy mennyire sokat számít az igyekezete. Ilyenkor adhatunk neki újabb szárnyakat, ha esetleg a régi menet közben kissé elhasználódott.

Persze ott vannak azok a szülők, akik nem hirdetik fennen, hogy a gyerekük kevésbé sikeres. De a siker nem a bizonyítványban mérhető. Lehet, hogy a közepes tanuló önmagához képest sokkal többet tett le az asztalra, mint kiváló társai, hisz ő fölülmúlta a várakozásokat. Lehet, hogy neki sokkal több erőfeszítésébe került elérni azt az eredményt, amit nem raknak ki most a szülei a facebook-ra. De megküzdött minden egyes jegyért, igyekezett, vállalta a plusz korrepetálásokat, egyszóval nem adta fel. Ez nem olyan valami, amit ki kellene tenni és hirdetni, hogy milyen nagyszerű a gyerekem?

Hiába minden integrálás, hiába minden álságos tagadás, nem és nem vagyunk egyformák. Nem érkezünk azonos közegből azonos képességekkel és körülményekkel. Sokak mögött nincs valódi szülői háttér, mert a szülő elfoglalt, lusta vagy nemtörődöm, de a gyerek mégis igyekszik. Ezt a sikert kellene igazán díjaznunk.  Az ilyen gyereket kellene a hosszúra nyúlt tanévzárókon kiemelni és elmondani róla, hogy milyen szenzációs, és mennyi munkával és honnan küzdötte fel magát.

Nagyon sok kutatás bebizonyította, hogy nem azok a gyerekek lesznek sikeres felnőttek, akik lengetik a színötös bizonyítványaikat. Azokból válik küzdeni tudó, célokat önmaga elé kitűző felnőtt, akik már kiskorukban nehézségekkel szembesültek, de nem adták fel, hanem megtanulták azt, hogy hogyan lehet és kell bizonyítani.

Természetesen bizonyítvány volt és lesz is valószínűleg jó ideig. De ne vegyük szentírásnak, ne legyen a boldogság kulcsa az a kék könyvecske, amit most lobogtat a szülő. Mert nagyon hamar ki fog derülni, hogy lehet, hogy belépő egy jobb iskolába, de csak ennyi. Ha be is jutott gyermekünk, ott is teljesíteni kell, ott is meg kell küzdeni minden egyes sikerélményért.

És ha itt is vette az akadályokat, akkor talán sok szerencsével, igyekezettel, akarattal sikerül elérni azt, amire vágyik.

Jó embert, boldog felnőttet kellene nevelnünk, olyat, aki nem mások kárára él. Azt kellene megtanítanunk, hogy a gyerekünk találja meg azt, ami őt boldoggá, elégedetté teszi. Találjon magának egy olyan célt, elfoglaltságot, amelyben nem unja halálra magát, olyat, ami őt előre viszi. Meg kellene azt tanítani, hogy a becsület, a mások tisztelete, elfogadása nem holmi frázisok. Ha ezt megtesszük, sokkal többet teszünk értük, mint azt, hogy kiírjuk, hogy hű, de istentelenül büszkék vagyunk rá, de ezt aztán lássa is mindenki.

Legyünk, mert a miénk, szeretjük és örömöt is okoz. De ez ne a világnak szóljon, mert az hamis és álságos. Csak a gyerekünknek, aki ezt érzi majd, és tisztában lesz azzal, hogy a szülei nem kirakati bábunak használják, hogy ezzel is fényezzék szülői mivoltukat.