Nyirkos, téli reggel volt. Olyan, amikor nem szívesen bújik ki az ember az ágyból, mert ott finom meleg van. Fűtik alulról rendesen az ördögök, ahogy a tiszteletes mondta vasárnap a misén. Fél öt lehetett, sötét volt. Biri a fejére húzta a takarót, hogy ne hallja a disznó visítását. Tudta, hogy nem sokára érte mennek és kivonszolják az ólból. Gyűlölte ezt a napot, a disznóvágást, a szomszédot, aki átjött segíteni. Gyűlölte a hangokat, a szagokat, amik ehhez a naphoz kötődtek. Haragudott az apjára, aki szemrebbenés nélkül le tud szúrni egy disznót.  Aki meg tudja ölni Pocikát.

Harag volt a szívében, azért is, mert amikor egyszer ezeket elmondta, nagyon összeszidták érte. Az apja megvetően végig mérte és megforgatta a szemét. Látszott rajta, hogy leírta a kislányát. Falun nincs helye a nyavalygásnak, a hatalmas állatszeretetnek és a könyörületességnek. Az állat arra való, hogy hasznot húzzanak belőle. A legtöbb esetben persze megeszik, de semmiképp sem arra tartják, hogy valakinek a szívéhez közel kerüljön és sírjon érte.

Pocika, aki a végzetére várt ezen a ködös, barátságtalan hajnalon pontosan ilyen volt. Majdnem másfél évvel ezelőtt született tizenkettedikként. Csenevész volt és a bal hátsó lába születése közben valahogy megnyomorodott. Nehéz szülés volt. Majdnem elveszítették a kocát. Biri apja idegesen ordítozott mindenkivel, aki a koca közelébe merészkedett. A kislány remegve figyelte a disznó vergődését. Soha eddig nem ment a disznóól közelébe, mert félt.   A szomszéd Annika mamója azt mesélte, hogy a disznók emberhúst is esznek olykor. Megtámadják a gazdájukat is, és az is megesett már, hogy kisgyereket faltak fel. Így ő messziről elkerülte a disznóólat. Igaz, még csak hatéves volt, nem neki kellett etetnie őket. Nem úgy, mint a 14 éves bátyjának, akinek kora reggel már kevernie kellett a moslékot, mert a disznók éhesek és türelmetlenek voltak.

Pocikát az apja agyon akarta csapni, ahogy a világra jött, mert látszott rajta, hogy hibás jószág, de a kislány addig könyörgött neki, amíg nagy nehezen beleegyezett, hogy életben hagyja. Ettől a pillanattól kezdve Pocika Birié lett. Az anyakoca sem törődött nyomorék malacával, így Biri vált kizárólagos mamájává. Nagyon büszke volt erre. A nevét is ő találta ki. Cumisüvegből etette és az udvar elkülönített sarkában készített neki fekhelyet. Ahogy múltak a hetek a kismalac megerősödött és olyan virgonc lett, hogy mindenki a csodájára járt. Sérült lábával is jól mozgott. Látszott rajta, hogy hatalmas életerő lakozik benne. Még futni is tudott.

A kislány bátyja, Gyuri eszkábált neki egy kerítést a fekhelye köré, így a többiekkel nem vegyült. Azt azért nem lehetett mondani, hogy ólja volt, mert a lakhelye nem volt más, mint egy elkerített karám-féleség. Még fedele sem volt. Biri sokat gondolt arra, hogy vajon Pocika éjjelente figyeli-e a csillagokat? Vajon vágyakozik-e oda? De ezeket a kérdéseit senkinek nem tette fel. Tudta, hogy anyja kinevetné, apa pedig alaposan leszidná a butáskodása miatt. Gyurit pedig legfőképpen a lányok érdekelték, nem pedig az, hogy mire gondol egy koszos malac éjszakánként.

A disznóvágás mindig nehéz nap volt. Sokan jöttek segítkezni meg jóféle házi pálinkát iszogatni. Nem sokan voltak józanok, amikor a reggelihez ültek. Biri apja magas, testes ember volt. Szeretett dirigálni, de még jobban élvezte, ha látta, hogy mindenki tart tőle. Kiabált is folyamatosan. Az arca bevörösödött, és ha valami nem úgy ment, ahogy ő szerette volna, akkor dühbe gurult. Megesett az is, hogy a tulajdon öccsét hazazavarta, mert az rosszul fogta a disznó lábát a darabolásnál.

Mindenkinek megvolt a feladta aznap. Senki nem unatkozhatott. Biri apja úgy vezényelte le a disznóvágás nem egyszerű műveletét, mint egy csatát. Közben pedig ivott, kiabált, de a keze is járt, nem csak a szája. A kislány ezeken a napokon félt tőle a legjobban. Soha nem tudott a kedvére tenni. Mert neki is volt munkája, nem téblábolhatott csak úgy, semmittevés nélkül. Neki kellett megpucolni a fokhagymát, ami a kolbászba került később meg a májra. Minden gerezdet aprólékosan kellett meghámozni, mert ha egy vékony hártyát is rajta felejtett, az apja szeme szikrákat hányt. Volt olyan is, hogy eljárt a keze.

A sok szörnyű disznóöléses nap után eljött a mai. Pocika halálának a napja. Biri nyitott szemmel nézte a plafont. Már nem sírt. Tegnap órákon át zokogott. Próbált könyörögni a 160 kilóra hízott disznó életéért, de a szavai nem értek célt. Az apja csak annyit mondott, hogy nem gondolta volna, hogy az a nyamvadt malac egyszer ekkorára hízik.  De ha már így lett, biztosan finom kolbász lesz belőle. Ha Biri megkóstolja, biztosan nem fog rícsogálni miatta. A rántott csirke evése közben sem nyafog.

Biri szívében a fájdalom hatalmas máglyát rakott. Lüktetett benne a tehetetlenség. Tudta, hogy valamit tennie kell, mert ha nem, akkor Pocikának ütött az utolsó órája. Pár órán belül kolbászként és hurkaként végzi a kamrában.

Kidugta a fejét a takaró alól, de még semmilyen zajt nem hallott az ólak felől. A konyhában már gyülekezett a kivégző osztag. Ki tudja hányadik pálinkánál tartottak, de még nem indultak végrehajtani a gyilkosságot. Csak egy-egy kurta nevetés és anyjának fura sikongó kacaja töltötte a konyhát.

Felvette a papucsát és a székre hanyagul ledobott kabátkáját. Megszületett a fejében a terv. Amíg mindenki iszik, készülődik, addig ő kiengedi Pocikát a hátsó, üres telekre és elbújtatja valahol, ahol nem lelnek rá. Igaz, hogy a kedvence már nem az a kis rózsaszínű malacka volt, aminek megszerette, de akkor is. Hátha sikerül neki a közeli erdő felé terelnie. Azok ott a konyhában, a büdös pálinka gőzében csak lepődjenek meg! Az ő malacából nem lesz semmilyen kolbász.

Olyan óvatosan nyitotta ki a szoba ajtaját, hogy azt biztosan senki nem hallotta meg. Különben sem figyelt rá senki. Egyre hangosabban beszélt mindenki. A pálinka nem csak melegséget, hanem bátorságot is adott mindenkinek.

Biri kiosont és pillanatok múlva az ólnál volt. A disznó, amikor meglátta,  nyugtalanul röffentett egyet. A szemében félelem volt.  Mintha érezte volna, hogy mi következik. A kislány felemelte a kart, amely elreteszelte az ajtót, és az kinyílt.

. Gyere, Pocika, el kell mennünk! – mondta neki határozottan.

A disznó ránézett, de nem mozdult. A kislány odalépett hozzá és átölelte a nyakát.

-        Gyere már, kiviszlek innen! Mozdulj már!

De nem történt semmi. Biri megpróbálta megtolni a fenekét. Aztán a fülét rángatta egyre kétségbeesettebben.

-        Kifelé már, te lusta dög! Nem érted, hogy mindjárt meghalsz?! Hallod!! Menekülj!

A disznó csak kábán nézte a kislányt. Úgy állt ott, mintha megkövült volna. Aztán röffentett egy hatalmasat. Mintha mondani akart volna valamit. Biri lerogyott mellé, átkarolta újra a nyakát és elkezdett keservesen sírni. A meleg könnyek végigfolytak az arcán és a cseppecskék lepotyogtak a földre. Megértette, hogy nincs mit tenni. Pocika készen áll a nagy útra, ahonnan még nem tért vissza senki.

Ekkor értek oda a gyilkosok. Az apja volt a fővezér. A szemük már üveges volt a sok italtól. Bűzlöttek. Az apja kezében megvillant a hatalmas kés. Biri tudta, hogy azt fogja most a disznó nyakába döfni, akiből azonnal elszáll majd az élet. Nem fogja őt vidám dörgölőzéssel köszönteni, nem fog többé a kezéből enni, amit soha le nem harapna, hiába ijesztgette ilyesmivel Annika dédmamája.

-        Menj vissza a házba, de azonnal! – rivallt rá az apja. – Ki engedte, hogy ki gyere?

Biri felállt. Még egyszer ránézett Pocikára. Már nem volt könnye, amit elsírhatott volna.

-        Takarodj! Nem hallod! – ordított az apja.

A kislány lépett néhányat. Az ól mellett elfogta a szédülés és térdre rogyva hányni kezdett.

Érdekes módon a disznó nem visított. Mintha tudta volna, hogy a lány nem lehet részese a haláltusájának. Csendben ment el. Egy hang nélkül. Úgy, ahogy világra jött.