2018. júl 27.

A felhők szélén ülve - novella

írta: Hildaságok
A felhők szélén ülve - novella

A kislány tanácstalanul nézett körbe. Minden ismerős volt, de mégis ismeretlen. Tudta vagy inkább érezte, hogy egyszer régen járt már itt, de nem emlékezett arra, hogy mikor. Minden fehér volt, ragyogó meg világoskék, néhol halványsárga, teli fénnyel. Akármerre nézett, mindenhonnan nyugalom áradt felé. Mégsem tudta, mit tegyen. Végül úgy döntött, hogy leül a fa tövébe és vár.

Hosszú idő telt el. Nem történt semmi. Lehet, hogy el is aludt közben, mert a fények megváltoztak. Most minden narancssárgában játszott. A fű is, a virágok is. Nem félt, nem érzett semmiféle szorongást, de szerette volna már, ha kiderül, meddig kell itt maradnia.

Nagy sokára egy távoli árnyat pillantott meg. Az árny talán nem is a megfelelő kifejezés volt, mert egy szőke fiú közeledett feléje. Nyúlánk volt, mosolygott és a ruhája fehér színben játszott. Túlságosan tiszta, nem földi jelenségnek tűnt. A kislány ekkor eszmélt rá…Már nem a Földön volt. Ezért nem volt benne nyugtalanság, kétség vagy türelmetlenség. Amíg várakozott lehet, hogy száz meg száz év is elmúlt, de az is lehet, hogy csak néhány földi óra.

Ezt itt nem lehetett tudni, mert az idő itt nem létezett. Csak azok érezték, akik nemrég még ahhoz a másik világhoz voltak kötve. Ahogy ő is.

A szőke fiú szó nélkül leült mellé és megfogta a kezét.

-        - De jó, hogy megjöttél, már vártalak! – mondta neki kellemes, lágy hangon. – Ugye, nem emlékszel rám?

A kislány belenézett a ragyogó szempárba, ami kíváncsian várta a választ. Ekkor mintha egy időgép repítette volna visszafelé. Látta, ahogy a fiúval beszélget egy másik mezőn, egy másik felhő szélén. Rögtön tudta azt, hogy megint búcsúzni jött hozzá, ahogy oly sokszor.

-       - Megint el kell mennem? – kérdezte mély szomorúsággal a hangjában. – Megint?! De meddig még?

A fiú lehajtotta a fejét. Sokáig nem válaszolt. Lassan megfogta a kislány kezét.

-        - Mondj valamit! – kérlelte a kislány. – Tudod, hogy szeretlek téged. És mindig itt kell, hogy hagyjalak.

-        - Tudom – hangzott a válasz.

-        - De meddig még? Ez még sokadszorra is fáj. Ígérd meg, hogy odalenn találkozunk! Ígérd meg, hogy a következő földi létben szerethetjük egymást!

A fiú elengedte a puha kis kezet. Nézte a lányt, aki nem egy ötéves hangján faggatta arról a másik világról. Egy olyan hang volt, aki már sok életet megélt, de visszajutva mindig őt kereste. De ő tudta, hogy soha nem lehetnek egymásé. Sem itt, sem ott, ahol a szerelmek keservessé, de egyben csodálatossá is teszik az emberek életét. Hányszor, de hányszor reménykedtek már a feloldozásban, de nem sikerült.

-        - Én most megyek le, te pedig 70 évvel később…- mondta nagyot sóhajtva. – Nem találkozhatunk. Sőt még az óceán is elválaszt majd bennünket. Én vénember testet öltök, mire te kisbabaként egy család öröme leszel. Nincs meg a lehetősége a mi szerelmünknek.

A kislány lehajtotta a fejét és a könnyek lassan gördültek végig az arcán. A fiú megdöbbenve nézte, hogy még képes sírni. Ezen a helyen, itt, ahol állandóan fehér vagy sárga fényben a felhők mögött senki nem tudott már sírni. A könnyeiket mind lenn hagyták a Földön, ahol a helyük volt. Itt a szomorúság, a bánat ismeretlennek tűnt. Ők mégis érezték egymást. Érezték azt, hogy van egy különleges kapocs köztük, amely még ebben a világban sem szakad meg. Hogy lehet ez?

Vajon még nem voltak teljesen idevalók?

A fiú azt gondolta, hogy valaminek történnie kellett, ha a kislány még könnyezni tud.

-        - Mit tettél odalent, hogy most is érzel bánatot? – kérdezte tompa hangon.

-        - Nem tudom. Talán valami rosszat. Talán valami olyasmit, ami még itt sem megbocsájtható.

-        - Olyan nincs….Itt mindenki feloldozást nyer. Kérlek, ne sírj! Fogadd el, hogy nem szerethetsz engem.

A kislány megremegett. Hideg borzongás futott át rajta. Nem szeretheti ŐT? Vajon miért nem? Ki tilthatja meg, hogy szeressen, hogy örüljön?

-        - Várni fogsz arra, hogy visszajöjjek? – puhatolózott reményteli hangon.

-        - Tudod, hogy erre nem tudom a választ. Hosszú földi évek várnak rám, és lehet, hogy te addigra elfelejtesz. Itt még hosszabb a várakozás. Talán már az emlékeidben is csak köd leszek. Így van ez mindegyikünkkel.

-       -  Soha! Soha nem leszel köd!  Én itt fogok rád várni ezer meg ezer évig.

A fiú elmosolyodott. Hitte is, meg nem is. A szerelem nem múlik el, ezt tudta, de helyette mindig jöhet valami más.

-        - Úgy hiszem, itt az ideje az újabb utamnak. Nézd, már nagyon várnak! – és lemutatott.

Egy halványzöld falú kórházban egy barna hajú, fiatal nő mosolyt erőltetve az arcára erőlködött.

A kislány bólintott. Ideje volt az indulásnak. Ideje volt az elengedésnek. És a fiú egyszer csak halványodni kezdett….Még utána nyúlt. Még meg akarta érinteni, de már késő volt.

Szólj hozzá