2018. júl 29.

Rothadó kapcsolataink

írta: Hildaságok
Rothadó kapcsolataink

Nagyon szeretjük ráfogni a kapcsolatok romló voltát az életünk rohanó vonatára. Minden területen a gyorsaság, a türelmetlenség, a most, azonnal akar és tud érvényesülni. Egy jól induló, szépen bontakozó kapcsolat is gyakran kifullad pár hónap alatt, mert nem adunk neki időt arra, hogy szárba szökkenjen.

Ma már elképzelhetetlen, hogy hetekig vagy napokig is várjunk valakire vagy csak egy visszajelzésre. Ha azonnal nem kapjuk meg, amit szeretnénk, tovább lépünk. Óriási a kínálat és az embereket valami nagyon erős késztetés afelé hajtja, hogy a vágyaikat ne hagyják érlelődni. Azonnal megölik a várakozás, a vágyakozás lehetőségét, mert úgy hiszik, lemaradnak valamiről. A körülöttünk lévő internetes portálok, közösségi oldalak azt sugallják, hogy mindenki csodálatosan, de főleg változatosan él. Örökösen utazik, különleges helyen vacsorázik, edz és természetesen nincs leragadva egy kapcsolatban, mert az végtelenül unalmas.

Nagyon félünk lassítani és még jobban félünk unatkozni. Azt akarjuk, hogy a kiválasztottunk minden pillanatban velünk legyen, nem hagyjuk, hogy élje a saját életét. Pedig ha lelassítanánk, megértenénk, hogy a kapcsolatok nem gombnyomásra működnek, hanem az érzelmi töltöttség olyan, mint az aksi. Lassan le is merülhet, de fel lehet turbózni, ha hagyunk rá időt. Ha nem másfél óra alatt szeretnénk megélni az egész életünket, ahogy a moziban a filmeken, akkor talán rájönnénk arra, hogy jó várni arra, hogy találkozzunk, jó vágyakozni arra, hogy a másik jöjjön. Azt az érzést, hogy a vágyakozás kellemes lehet, szinte kiírtjuk magunkból, mert az itt és most percemberei lettünk az elmúlt évek során.

Ez a sietség nem használ a kapcsolatoknak. Nem hagyja, hogy az érzelmek növekedni tudjanak. Azt várjuk, hogy az elvetett magból már másnap szüretelhető növény legyen, pedig még a csírázás is alig kezdődött el.

Az autóban sem tudunk 1-ből ötösbe váltani bárhogyan is szeretnénk. Valahogy el kellene fogadnunk azt, hogy a felgyorsult világ nem kedvez a felgyorsult érzelmeknek. Ha ezt nem értjük meg, gyorsan bekövetkezik a kiégés, amikor is megkésve csodálkozhatunk azon, hogy hogyan fulladt kudarcba a szépen induló kapcsolat, hiszen remekül működött a kémia.

A gyors, egyéjszakás kalandok sokszor azért nem vezetnek sehová, persze az ellenkezője is előfordulhat, mert már az elején beteljesedtek, tehát elvettük a vágyakozás lehetőségét.

Persze mindenki tudja, hogy bizonyos kor után nem játszhatunk szűzlányt egy randin, de sok nő nem is akarja már, hogy kívánják őt hosszabb távon, mert az azonnali kívánságok, vágyak teljesülése jelenti neki az örömforrást. Régebben a nők nagy része valóban azt szerette volna, ha a királyfi megvív érte a sárkánnyal, de ma már ő megy kivont karddal a kezében és közben finoman kasztrálja a férfit. Elveszi annak lehetőségét, hogy érdekes legyen, hogy a figyelem, a kíváncsiság rá irányuljon. Sokan panaszkodnak arra, hogy a férfiak már nem tisztelik a nőket, csak élnek a felkínált lehetőséggel, aztán gyorsan tovább állnak. Van ebben is igazság, de azért valljuk be, hogy a tiszteletüket egyre többen nem is szeretnék kivívni, mert az őrült szeretet utáni kapaszkodásban, a rossz kapcsolatok utáni kesergésben eszükbe sem jut az, hogy nem kell azonnal feltálalni magukat.

Elkényeztetjük a férfiakat. Ha az első randin a táskában virít a fogkefe és a váltóbugyi, akkor ugye nem kell arra számítani, hogy a nő arra vár, hogy meghódítsák. A nők nagy része mostanság nem akar nőként viselkedni, aztán meg siránkozik azon, hogy nem kap elég figyelmet. A férfiak persze nem hagyják ki a gyorsan és könnyen jövő alkalmat, hisz nem kell elköteleződniük, akkor is megkapják, amit akarnak. És ez nem is rossz érzés….

A gond a kivételekkel van. Amikor valaki valóban fel szeretne építeni egy új kapcsolatot. Amikor a sebzett szív lassan összeforr és készen áll valaki egy új kapcsolatra, akkor nem érti, hogy miért lesz könnyen eldobható, kevésbé értékes. Azért, mert a társadalom időközben megváltozott és a gyorskaják dobozait sem tesszük a konyhai polcra, így a gyors kapcsolatok hozadékaival sem tudunk mit kezdeni.

Sokan úgy érzik, nincs idő arra, hogy várjanak, hogy lassítsanak, ezért inkább eldobnak mindent. Javítani ma már nem akarjuk a dolgokat, hiszen mindenből sok van, könnyen pótolható. Így van ez a nőkkel és a férfiakkal is. Ha vele nem sikerül, majd jön más. Ha ő nem adja magát, majd adja a következő. Nem tanuljuk meg értékelni azt, amink van, mert ha megvan, akkor megszokott, kevésbé értékes. Jaj, annak, aki ma másképp gondolkodik.

Sokan szenvednek attól, hogy nem így szocializálódtak, nem ezt látták maguk körül. Így a rapid randik, a netes társkeresők fájdalmas tapasztalatokat hoznak. Mindannyiunk közelében él okos, intelligens csinos nő vagy férfi, aki hosszú ideje egyedül van. Nem értjük ezt. Gyakran jegyzi meg a környezete, valószínűleg túl magasra tette a mércét. De nem a mérce van magasan, hanem a színvonal esett vissza béka feneke alá.

 Ezek az emberek még hinnének a jól felépített alapzatban, amelyre biztonságosabb házakat lehetne építeni, de erre alig van már szükség. A könnyen összerakható, nem tornádó-biztos szalmakunyhók világát éljük.

Vajon lehet-e még lassítani? Vajon meg tudunk-e állni, hogy élvezzük a percet? Aligha hiszem. Amikor nem két kezünk nyújtjuk a másik felé, hanem csak az egyiket, mert másik a telefon nyomkodásával van elfoglalva, akkor nehéz elhinni, hogy lesz jobb. Ha valaki azt hiszi, hogy ez merő pesszimizmus, akkor csak nézzen szét egy vonaton, egy étteremben. Már soha nem vagyunk valakivel kettesben, az elektromos póráz mindig ott van köztünk és hol pittyeg, hol muzsikál, de az biztos, hogy kiránt bennünket abból a mélységből, ahová a másra való figyelés, vagy a kíváncsiság helyezne. Ezek után mély tisztelet a kivételnek!

Hogy van-e remény? Kell lennie…Talán…Hátha….

 

 

 

 

Szólj hozzá