Juli fáradtan ült már órák óta a konyhában a hokedlin. Nézte a bordó-bézs járólapokat, látta, hogy némelyik sarka töredezett és a fúga is megérne egy alapos tisztítást. Péntek volt. Másnap esküvő, amelynek szervezése lekötötte minden idejét az utóbbi pár hónapban.  A gyerekkori barátnője talált rá egy éve a nagy Ő-re, és másnap lett volna a nagy nap. Az a nap, amire persze minden lány vár addig, amíg azt hiszi, hogy ez egy külön bejáratú tündérmese kezdete, ami csak neki szól. Más természetesen még hasonlót sem élt át, amióta a világ a világ, legfeljebb az ostoba celebek, akikhez nem méri magát egy okos földi leányzó, hiszen tudja, hogy az ő nagy napja még hasonló sem lehet ahhoz, ami a tévében bonyolódik.

Juli mindent megtett, hogy Zita napja fényes legyen. De Zita is. Fogyott 15 kilót, hajhosszabbítást csináltatott, leszedette a fogköveit, masszíroztatni járt. Életében nem volt ilyen jó formában. Juli csodálattal követte az erőfeszítéseit. Érezte benne a mérhetetlen görcsöt, azt a nagyon kell, hogy elvegyen valaki-szorongást….Zita 34 éves volt, átlagos lány. Átlagosan kedves, átlagosan művelt, átlagos kinézetű. Egy valamit tudott csak nagyon: szeretni. Vagy inkább kapaszkodni azért, hogy szeretve legyen. Ennek hátterében az mérhetetlenül nagy adás-kényszer volt, ami benne rejtőzött minden cselekedetében.

Minden simán ment az előkészületekkel. A csokor rózsaszín rózsákból állt, a vacsora csodásnak ígérkezett. Az a titkos kis virágoskert, amit Budán találtak meg éppen olyan volt, mint egy mesebeli helyszín. Sőt annál is több. Már-már giccses. Zöld pázsit, rózsalugasok, kerti padok, kis tó aranyhalakkal, fűzfa mélyen leomló ágakkal, a kert végében liliomok, kis kövezett utacska. Zitával megfordult a világ, amikor meglátta. Juli úgy érezte, mindent a szertatásért csinál. Péter nem is volt fontos, mintha csak egy kellék lett volna ezen a színházi előadáson. Kellék volt a torta, a kert, a ruha és minden mellett. Talán nem is elég fontos kellék. De nem tette szóvá. Látta barátnője ragyogó arcát, csillogó szemeit. Hogy a búbánatban mondta volna neki azt, hogy ugye tudod, hogy ez a buli csak egy napig tart? Vajon egy rendes barátnő mondhat ilyet? Nem, semmiképp. Különben is kicsoda ő, hogy szembesítse a másikat azzal, hogy csak a külsőségek azok, amik ezt az egész komédiát érdekessé teszik.

 Juli soha nem akart esküvőt magának.  Ez nem kívánt nagy lemondást tőle, mert vőlegénye sem volt és pénze sem. De a szíve mélyén érezte, hogy ha ezek adottak lennének, akkor sem így fogadna hűséget. Hű, de rühellte ezt a kifejezést! Hűséget fogadni…Na, azt lehet, mert az nem kerül semmibe, de betartani gyakorlatilag lehetetlen. Túl sok a csábítás. Túl sokszor unjuk meg a másikat, túl szürkék a hétköznapok és mintha senkinek nem lenne ő elég jó.

Aztán tegnap este, amikor otthon üldögélt és egyáltalán nem csinált semmit, csengettek. Morogva ment ajtót nyitni, mert arra gondolt, hogy még kifesti a lábkörmeit, majd elmegy aludni, hiszen majdnem éjfél volt. De csengő veszettül szólt.

 Az ajtóban Péter állt, a vőlegény. Juli döbbent arccal tessékelte be. Az agya vad lüktetésbe kezdett. A vészcsengő megkondult, zakatolni kezdett a szíve. Mit akarhat nála ilyen későn? A rossz szele rögtön befurakodott mellette a lakásba.

-        -Történt valami?  - kérdezte ijedt arccal köszönés nélkül.

Péter nem mosolygott, nem adott neki két puszit, mint máskor, csak ennyit mondott:

-       -  Történt.

Juli elfehéredett. Zita meghalt, baleset érte. Csak erre tudott gondolni.

-        - Zitával van baj? – hebegte elhaló hangon.

-      -   Igen is, meg nem is.  De nem úgy, ahogy gondolod – válaszolta a férfi. – Nem akarok esküvőt. Elmegyek.

-       -  Elmész? Most? Hová? – tört ki a lányból.  – Megbolondultál? Minden készen áll és arra vár, hogy összeházasodjatok.

-       -  Nem lehet…Nem akarom elvenni Zitát. Sokáig azt hittem, hogy igen, de már tudom, hogy képtelen lennék rá.

-        -  Hogyhogy nem akarod elvenni? Hiszen pár napja mondtad, hogy nélküle nem is te voltál. Olyan nyálas szöveget nyomtál neki a lánybúcsú előtt, hogy azt hittem a koszorúslánykar sírógörcsöt kap.

Péter lehajtotta a fejét. A kanapé szélének támaszkodott.

-        - Nem hazudtam, de akkor sem vehetem el. Neki nem mertem elmondani….Beteg vagyok. Betegebb, mint hittem. Megkaptam a leleteket. Kb. 8 hónapot jósolnak az orvosok. Talán egy évet.

Juli megborzongott. Hidegség járta át a szívét. Ott állt előtte egy ember, akinek az esküvőjén táncolni akart és most közli vele, hogy halálos beteg. Ez olyan volt, mint egy rossz amerikai film. Ilyet már látott egy párat. Ezekben sírni kezd a főhős, összeomlik, és azt hajtogatja, hogy ez isten büntetése.

De most nem sírt senki. Csak hallgattak. Juliban a düh is felszínre tört. Nem értette, hogy ezt a terhet miért ő kapja most. Péter le akarta tenni, de nem kellett volna az ő küszöbét választania.

-       -  Zita tudja már?

-        - Nem, ezért is jöttem hozzád. Kérni szeretnék tőled valamit.

Péter zavarban volt. Egyik lábáról a másikra állt és érezhetően pokolian szenvedett.

-       -  Nem akarom elmondani neki – bukott ki belőle. – Nem akarom, hogy azt mondja, majd leküzdjük közösen.  Nem akarom, hogy ápoljon! Ne legyen a kórház a második otthona az elkövetkező időkben!

-        - Te viccelsz? És mit mondjunk neki? Ja, bocs, a vőlegény felszívódott, te meg érezd jól magad holnapután?

-        - Még mindig jobb, mint azt bevallani, hogy pár hónapom van hátra.

Juli feljajdult.

-        - Te nem vagy normális. És azt hiszed, hogy majd én ezt közlöm vele, amíg te elmész valahová csendesen haldokolni?

-        - Igen, ezt szerettem volna kérni. Hazudj helyettem valamit! Bármit, de az igazat ne mondd meg!

Péter elhallgatott. Nem mert Julira nézni.

Juli felnevetett. Ilyen képtelenséget még soha nem hallott. Nem, az lehetetlen, hogy valaki ekkora terhet tegyen rá. Az nem tisztességes, hogy most a férfi hozzá fordul, hiszen jól ismeri őt. Tudja, hogy rosszul hazudik. Azt is tudja, hogy Zita bele fog pusztulni, ha Péter elmegy. És ő, a barátnő, hazudjon! Nem, ilyen nincs.

-      -   Péter, nagyon sajnálom, ami veled történik! De most menj el! – kiabálta remegő hangon. – Látni sem akarlak! Hallani sem. És nem mondok neki semmit! Érted? Semmit!

A férfi felállt. Tekintetével szinte átfúrta Juli agyát.

-        - Elmegyek. Csak annyit mondj, megteszed? Felmentesz engem?

-       -  Nem, nem fogok semmit mondani.  Ilyet nincs jogod kérni! Ez a te döntésed. Te közöld vele, hogy ő is dönthessen.

A váratlan vendég erre megfordult, kihúzta magát, majd kirohant a lakásból.

Juli leroskadt a hokedlire és várt. Talán egy csodára. Talán arra, hogy kiderüljön, ez az egész csak egy rossz filmrészlet volt az életében. Olyan mérhetetlen fáradtság telepedett rá, amelyhez hasonlót soha nem érzett.  Késő éjjel volt. Holdtalan éj.

Vajon mi jön ezek után holnap? Elutasította egy haldokló kérését….Pokolra fog jutni. Ez már biztos. Mindenki gyűlölni fogja a hírvivőt. Nem, egyszerűen képtelen lesz elmondani Zitának. De akkor meg mi történik? Állnak a templom előtt várva a vőlegényre? Juli gyűlölte Pétert, gyűlölte a betegségét, azt, hogy meg fog halni és azt is, hogy cserbenhagyja a barátnőjét. Legjobban viszont önmagát utálta, mert senkinek nem mer igazat mondani. Péternek is hazudott, Zitának is fog, önmagában pedig óriásit fog csalódni. Sakk-matt.

Lehajtotta a fejét és csendesen sírni kezdett.