Ildikó ritkán gondolt az anyjára. Tulajdonképpen soha. Messze élt tőle, de ezt nem csak a távolságra lehetett érteni. Pár havonta eszébe jutott, hogy fel kellene hívnia, de még akkor is halogatta kissé a beszélgetést.  Úgy néhány napot…Nem volt az beszélgetés köztük, mert Ildikó csak hallgatott, az anyja meg csak mondta, mondta a magáét. Legtöbbször arról fecsegett, hogy ki halt meg, ki ment férjhez, vagy ki szült már megint. Jó véleménnyel senkiről sem volt. Viszont pletykázni nagyon szeretett.

Ildikó ilyenkor úgy tett, mintha érdekelné a távoli falu, de tulajdonképpen már régen elszakadt onnan és csak a gyerekkora jutott eszébe olykor-olykor, ha egy régi filmet nézett. Az anyja soha meg nem kérdezte tőle, hogy hogy van, hogy megy a munka, boldog-e. Ez teljesen rá vallott. Miért kérdezte volna, hiszen nem érdekelte. Legalább úgy viselkedett, ahogyan érzett. Felnőtt fejjel, amikor Ildikó eljött otthonról, úgy érezte, hogy megszabadulhat mindentől, amibe bele született. De ez nem volt igaz.

Egész gyerekkorában azt érezte, hogy nem tartozik a családjához. Egyszer még meg is kérdezte az apját, hogy örökbe fogadták-e őt? De az apja csak meghökkent és felnevetett. Biztosította arról, hogy nem, és ők a valódi szülei.

Mégis az a furcsa érzés, hogy idegen ő abban a családban, nem hagyta nyugodni. Pár évvel ezelőtt még titkos kis nyomozást is folytatott származása után, de semmit nem talált. Bele kellett nyugodnia, hogy ez a család, az ő családja. Ő ezt választotta. Ezt sehogyan sem tudta feldolgozni. 

Lassú mozdulattal kavargatta a tejbegrízt és azon morfondírozott, hogy az őt választó két kislány vajon jól járt-e? Vajon valamelyikük érez-e hozzá hasonlót? Ennek a gondolatára jeges borzongás szorította össze a szívét. Lányai a hatalmas diófa alatt játszottak. A kockás takaró, amin hevertek, szinte kiragyogott a fűből. Mindkettő barna volt és kékszemű. Az apjukra hasonlítottak. Mindenki ezt mondta. Ildikó is így látta, és kicsit bántotta, de aztán elszégyellte magát ezért a gondolatért. Csak nem féltékeny a saját férjére? Hiszen szereti.

Gergő jó apa. Játszik velük, olvas nekik. Ha kell, hagyja, hogy kirúzsozzák és a hajába színes masnikat tegyenek. Látni rajta, hogy a két kislány a mindene.

Ha együtt nevetnek, mindhármuk állán gödröcske keletkezik.

A lányok egyre hangosabban viháncoltak, amikor megszólalt a telefon. Szórakozottan látta, hogy az anyja az. Márpedig, ha ő telefonál, akkor vagy ég a ház vagy megnyerte a lottót. Egyéb esetekben biztosan nem hívná.

-        - Szervusz anya, mi újság? – szólt bele miközben igyekezett nem kiejteni a nyaka alá szorított telefont.

-       -  Hallottad, hogy Józsi bácsinak agyvérzése volt? – kiabált bele az anyja a szokottnál is hangosabban. Hiába volt telefonja évek óta, egyszerűen nem tudta megérteni, hogy nem kell átkiabálni a láthatatlan vonal túlvégére.

-      -   Nem hallottam. Most az ex-szerelmedre gondolsz? – kérdezte undok hangon.

-       -  Igen, de ne szemtelenkedj!  Negyven éve volt és akkor gyönyörű fiú volt.

Na igen. Ezt a történetet jól ismerte. A gazdag Szabó Józsi a faluból, a szőke szépfiú, aki minden lány álma volt, anyját választotta. Nem kellett neki Balog Piroska sem, pedig a lány egy rosszul sikerült báli este után Veronált vett be. De megmentették. Neki csak a barna, karcsú, nagy mellű Horváth Vica kellett.

Azon a bálon Vica csak Józsival táncolt. Az öregasszonyok azonnal kaján sugdolózásba fogtak. Mindenki elkönyvelte, hogy ebből lakodalom lesz, habár Józsi apja megmondta, hogy a fia azt a lányt el nem veheti. Csóró is, szeplős is, és az anyja rossz életű volt lánykorában. Milyen lenne Vica, ha nem olyan, mint az anyja? És neki lett igaza. Mármint a házasságot illetően.

Vica máshoz ment hozzá. Olyanhoz, akit nem szeretett, akinek túl szőrös volt a karja és mindig izzadtságszaga volt.

Ildikó szomorúan gondolt az apjára, akit alig ismert. Csak néhány emlékfoszlány jött elő, ha erősen rá gondolt. Korán meghalt. Azt beszélték a faluban, hogy nem bírta a szíve, hogy a felesége más szeret.

-       -  Jól van anya, azt mondd, hogy van? – tért vissza gondolataival a mába.

-        - Azt beszélik, lebénult a bal oldala. Beszélni is alig tud. De életben marad.

Ildikó kihallotta ebből a mondatból a szeretetet. Még a telefonon is átjött, hogy az anyja nem közömbös a férfi iránt. Negyven éve szerette, de máshoz kellett hozzámennie. Mint a mesében.

El kellett viselnie azt, hogy a fiú megnősül, hogy négy gyereke lesz, hogy úgy néz ki, mintha boldog lenne. Azzal a fájdalommal kellett élnie, hogy ez a szerelem örökösen csak szép emlék marad.

A nő először életében érzett mélységes tiszteletet anyja iránt. Hirtelen megértette azt, hogy vele azért volt közömbös, mert benne annak a férfinak a vére folyt, akihez hozzá erőltették. Nem szerette az apját, hogyan tudta volna őt szeretni? Ezért nem lett több gyereke. Mert képtelen volt szeretkezni egy szívének idegennel.

-        - Meglátogatod? – kérdezte szokatlan kedvességgel a hangjában. – Biztosan jól esne neki.

-        - e bolond vagy. Hogy mehetnék oda? A gyerekei mit szólnának?

-        - Anya, ez nem számít. Már nem él a felesége, a gyerekei meg gondoljanak, amit akarnak.

Hosszú hallgatás volt a válasz.

-       -  Itt vagy még? A fenébe… - kiáltotta. A tejbegríz szépen összeállt egy hatalmas, ehetetlen katyvasszá. És erősen bűzlött, mert a nagy lelkizés közepette alig kevergette.

A lábast kisikálni sem lesz egyszerű, gondolta bosszankodva. Ilyen a szerelem is…Ha túlfő, leég…

A konyha azonnal megtelt csípős szaggal. A vacsora elúszott.

-       -  Anya, visszahívhatlak? – kérdezte idegesen.  Választ nem is várva, kinyomta. Fél kézzel lerántotta a lábast a tűzhelyről, de már menthetetlen volt az étel.

 Akkor ma virsli lesz este, döntötte el.

Mire kikaparta a lábast és szódabikarbónával forralni kezdett benne vizet, el is felejtette a beszélgetést. Józsi bácsi számára csak egy öreg, kövérkés bácsi volt. Nem érintette mélyen az, ami vele történt.

Három hét telt el anélkül, hogy beszélt volna az anyjával. Tombolt a nyár, éppen a Balatonhoz készülődtek, amikor a telefon kijelzőjén meglátta anyja nevét. Kicsit ingerülten vette fel. Ezer dolga volt, a lányok is szeszélyeskedtek, a meleg is kivett belőle minden lelkesedést. Nem várta most ez a nyaralást. És az anyja is jön a sebzett szívével.

Kelletlenül vette fel.

-       -  Szia, anya, mi újság nálad?

De nem az anyja szólt bele. Egy üres, színtelen hang közölte vele, hogy az anyja ma délután két órakor elhunyt.

Nem is fogta fel, amit hallott. Ugyan már! Ez egy rossz vicc?

-         - Kivel beszélek? Kérem, ismételje meg, amit mondott! – mondta értetlenül.

A hang tulajdonosa egy ápolónő volt. A telefonban megtalálták a számát, ezért keresték őt. Úgy volt benne, hogy kislányom.

Ildikó alig hallotta, amit a nő elhadart. Az anyja rosszul lett, mire bevitte a mentő, már vissza is adta lelkét a teremtőjének. Így mondta.

De ő csak annyit hallott, hogy kislányomként volt a címjegyzékben. Soha, egyetlenegy alkalommal sem hívta így az anyja. Hát mégis szerette?

Egyetlen kérése volt csak, sorolta a nő, hogy ne hamvasszák. Félt a tűztől. Viszont a temetésről gyorsan kell intézkedni a nagy meleg miatt. Kivéve, ha nem akarnak heteket várni.

Mire felocsúdott, már bontották is a vonalat. A feje majd szétesett a hirtelen jött sokktól. A szíve dörömbölni kezdett. A nyaralás ugrott.

De kicsomagolni nem nagyon kellett. A lányokra majd vigyáz a szomszéd néni, nekik menniük kell. Gergő nem lesz boldog, különösen azért, mert nem szerette az anyósát. Látta rajta, hogy milyen közömbös a lányával, így soha nem tudta megkedvelni. Elviselte, udvarias volt vele, de az a kevés alkalom, ahányszor találkoztak nem segítette elő a véleménye megváltoztatását. Úgy tartotta, hogy anyósa egy jégkirálynő. Minthogy az is volt. Az már más történet volt, hogy a szívének egy része miért fagyott meg.

Ildikó az első Halottak napját élte meg anyja nélkül. Majdnem három hónap múlt el azóta, hogy lezajlott a temetés és kiürítették a házat. Először jött haza azóta. A kertben óriási gaz volt, a szobák üresen kongtak. A szekrények, amelyektől nem tudott még megszabadulni, magányosan őrizték anyja ruháit. Nem sokáig időzött a házban, ahol a gyerekkorát töltötte. Útja a temetőbe vezetett. Már elkészült a vadonatúj sírkő. Szürke volt, egyszerű és egy kis angyalka ült a sírhantot beborító kőlap közepén.

Fehér liliomot hozott, anyja kedvenc virágát. Szépen elrendezgette a két virágtartóban a csokrokat. Elégedetten nézte. Nem imádkozott, nem sírt. A gyönyörű novemberi alkony narancssárgára festette a horizontot. Nem messze egy varjú károgott. Ősz illat volt a levegőben.

És ekkor, elgondolkozva a régi időkön, észrevette a kövekből kirakott szívecskét. Az angyal takarásában fehér kavicsokból valaki takaros szívecskét rakott ki. Szép, szabályos alakzat volt. Látszott, hogy valaki gondosan válogatta össze minden egyes darabkáját.  Egy régi szerelem el nem múló követei voltak azok. Ildikó lehajtotta a fejét és a sírás kaparni kezdte a torkát. Egy olyan szerelemé, amely végigkísérte az anyja életét és még a halála után sem hunyt ki.