Nemrég Triesztben jártam. Tavasz vége volt, melegebb is a kelleténél. Este hat körül kiültünk az egyik térre és izgalmas mozizásba kezdtünk. Nem mozizásnak indult az, inkább a fáradt lábak pihentetésének, de amikor az ember akarva-akaratlanul egy olasz film közepébe csöppen, akkor felkapja a fejét és elönti valami édes nosztalgia a régi után.

Az a fajta édes-bús fájdalom járta át a szívem ott, akkor, ami ritkán szokta. De azt láttam, hogy az emberek nem igazán siettek szombat este lévén. Andalogtak, beszélgettek, a gyerekek körülöttük rohangáltak, ráncigálták egymást. Valaki mindig fél szemmel figyelte őket, de a többiek hangos nevetéssel, érdeklődő tekintettel figyelték a másik mondanivalóját. Áradt belőlük a derű, a kedvesség, az a fajta jóérzés, amit mi itt szűkebb hazánkban elfelejtettünk. Egy szót nem hallottam abból, miről beszélgetnek. Lehetett-ez a jó olívatermés vagy egy újabb spagetti recept, vagy csak a fénylő, olasz napsütés, mégis nevettek olyan életörömmel, amilyentől az embernek megfájdul a szíve. A vágy fájt benne, hogy ezt már nem élheti át. Vagy aligha….

Nem is olyan régen nálunk is kiültek az emberek az utcára, kártyáztak, csevegtek. Szóba került a termés, a rossz bor, amit kortyolgattak, de a falu pletykái is, hisz mindenki tudott mindenkiről mindent. Ezen persze lehet bosszankodni is, de valahogy senki nem haragudott érte. Gyermekkoromban szombatonként összeült néhány család, bandázásnak hívták ezt, és a férfiak a világmegváltó focit elemezték, az asszonyok jóízűen pletykáztak, vagy receptet cseréltek, hiszen ez is elmaradhatatlan volt. A gyerekekre csak félig figyeltek. Hagyták őket bújócskázni, futkározni odakint és senki nem loholt utánuk, hogy jaj, elesnek és akkor azonnal orvoshoz kell vinni őket. El is estek, sírtak is olykor, de felálltak, lesöpörték a fájós térdüket, semmi Betadine meg éktelen jajgatás. Egy percen belül futottak tovább és azon törték a fejüket, hogy hogyan tudnának minél jobban elbújni a lemenő nap fényében a tüskés bokrok közt.

A felnőttek nem ócsárolták egymást habzó szájjal és a politikáért sem mentek ölre. Nem szakadtak meg gyakran évtizedes barátságok. Tudták, hogy a politikusok amióta a világ a világ, nem a kisemberekért vannak, a kisemberek gondjai kis gondok maradnak a számukra.

De a városban sem volt ez másképp. Még jól emlékszem arra, amikor a Városligetben láttam a sakkozó bácsikat, akik lábánál a kannás bor ott lapult segítségnek. A lakótelepi gyerekek közösen játszottak a nem EU szabványos játszótereken és a szürkület csalogatta őket csak haza, nem pedig a mobiltelefon. A körgangos folyosókon még összefutottak a szomszédok, köszöntek, megálltak pár szóra és nem tettek úgy, mintha örökösen elfoglaltak lennének.

Valahogy az emberek akkor jobban megkérdezték a másiktól, hogy hogy van és a választ is megvárták. Nevetve tudtak mesélni a csípőműtétjükről, a csinos nővérkéről a kórházban és arról, hogy a mellettük lévő ágyon nem csak egész éjjel, gőzgép módjára szuszogott valaki, hanem még galambokat is eregetett.

Ha kisgyerek csatangolt az utcán, biztosan megkérdezte tőle valaki, hogy eltévedt-e, van-e valami gondja. A buszsofőr, a trafikos néni szemrebbenés nélkül rászólt a gyerekre, ha az az orrát túrta, még akkor is, ha az anyukája ott volt mellette. És az anyuka ilyenkor elpirult, restellte magát erősen és nem jutott eszébe válogatott módon kioktatni senkit arról, hogy ő tudja, mi a feladata. Mert nem tudja, csak támad, mert azt sokkal könnyebb, mint nevelni és valóban figyelni a gyerekre.

Nem, nem azt állítom, hogy régen egy csodavilág volt. Csak valahogy többet nevettek az emberek. Sok gond volt akkor is, gazdagabbak sem voltak. Csak talán nem az volt a legfőbb időtöltésük, hogy másokat lessenek, kibeszéljenek, megalázzanak. Nem akarták kiélni a legaljasabb vágyaikat a közösségi oldalakon. Nem rejtőztek szitkozódva mindenféle kitalált nevek mögé, hogy kimondják azt, ami a szívüket nyomja. Szitkozódtak, pereltek istennel, emberrel, ha kellett ölre is mentek, mert soha nem voltak szentek, de nyíltabban fel merték vállalni a véleményüket. Kevesebb volt a nyílt irigykedés, ellenségeskedés, nem kellett a szomszéd tehenének naponta háromszor megdöglenie, elég volt ritkábban is.

Nem keresték a problémákat folyton folyvást, mert volt abból elég, s nem értek rá ennyire a máséval foglalkozni. De amikor ennyire sietős, ennyire sok fontos dolga akad mindenkinek, arra azért túl sokan szakítanak időt, hogy ócsároljanak egy ostoba celebet, egy sikeres embert, hogy lehúzzanak valakit, aki boldogul, ha belegebed akkor is.

A derű, az önfeledtség, a játékosság egyre kevéssé hatja már át a mindennapjainkat, mert annyira fontosak lettünk a saját életünkben, hogy elfeledjük azt, hogy minden perc ajándék a Sorstól, az Élettől, Istentől, vagy ki minek hívja. Nagyon gyorsan megfeledkezünk a halandóságunkról és öntelt módon azt hisszük, végtelen az időnk. És az ajándékba kapott órákat, napokat, lehetőségeket nem használjuk jóra….Nem nevetünk eleget. Nem örülünk a ma még lényegtelennek tűnő apróságoknak.

De egyszer, ha netán megváltozna minden, mert az is csak egy pillanat műve, hatalmas dologgá tud válni az, hogy reggel látjuk a felkelő nap sugarait, hogy megérezzük a hársfa illatát, hogy egy légy idegesítően rászáll a fülünkre.

Csak nehogy túl késő legyen!