Mindig minden pillanatban tanulunk, tanítunk. Az otthonainkban példát mutatunk akarva-akaratlanul a viselkedésünkkel, a hozzáállásunkkal, a beszédünkkel. A gyerek részese az érzelmei kitöréseinknek, az átélt örömöknek, viharoknak és látja azt, hogy ezeket hogyan kezeljük, hogyan éljük meg. A mindennapokban észreveszi, elraktározza azt, hogy hogyan szólnak a szülei egymáshoz, hogyan érintik, szeretik, becsülik egymást. Pontosan tudja, hogy mikor van feszültség a levegőben, mikor sírt az anyja vagy mérgelődött az apa, mert bár ezt tagadni próbálja a gyerek a műmosoly mögé lát.

Az iskolában is ezer dolgot tanulnak, tanítanak a gyerekeknek. Legtöbbjük teljesen felesleges, felhasználhatatlan a későbbiekben. De azt soha sehol nem tanítjuk, hogy hogyan is kell szeretni. Legelőször a kisgyereknek önmagát kell megtanulnia elfogadni, magát jónak és szépnek látnia. Ez nem is okoz gondot addig, amíg a felnőttek helyre nem teszik a gyerekeket azzal, hogy pár mondatban a földbe döngölik az önbecsülésüket.

 Elhangzik az a nem baj, ha most kicsit dundi a gyerek, majd, megnyúlik-mondat. Vagy egy-egy „jóakaratú” rokon, ismerős figyelmezteti a szülőt arra, hogy a gyerek nem elég sovány,  vagy kajánul megjegyzi, hogy jó húsban van, esetleg nem elég ügyes ahhoz, hogy táncolni járjon vagy kézműveskedjen, netán ügyetlen bizonyos sportokban. Ilyenkor a gyerek, aki ezt biztosan meghallja, azt érzi, hogy nem szerethető eléggé, mert csak akkor lesz jó, ha teljesít, ha soványabb lesz, ha eredményeket ér el valamiben.  Meg akar felelni, pedig addig nem volt baja önmagával. És lassan elkezdi nem szeretni, később pedig erősen bírálni önmagát.

Nagyon nehéz annak a szeretet tanítani, aki önmagát nem szereti. Nem tudja elhinni, hogy őt önmagáért lehet szeretni, ezért a kamaszkor előre haladtával egyre nehezebben fogadja el a megváltozott külsejét.

A szerelmet, a szeretetet persze tanulják a gyerekek a filmekből, könyvekből, az osztálytársaktól is. Már a mesék is tele vannak véget nem érő szerelmekkel, amelyek természetesen csak az esküvőig tartanak, utána már nem tudunk semmi érdemlegesről. Egyik mese sem figyelmeztet vagy készít fel a nehézségekre. Mindegyik tökéletes, mindegyik csodálatos.

A kisgyerek az első tapasztalatait mégis a szülőktől szerzi. Látja, hogy van-e kedves szavuk egymáshoz. Sokszor féltékenyen veszi tudomásul a szülők közti intimitást, az érintést, a csókot. De mégis megtanulja azt, hogy férfiként, nőként hogyan kell, hogyan lehet bánni a másikkal. Figyeli a szülei gesztusait és még akkor is működnek a láthatatlan szenzorai, amikor a felnőttek azt hiszik, hogy elmélyülten játszik.

Tehát, ha mi jól működő, gördülékeny összhangban lévő párkapcsolatban vagyunk, a gyerekünk is ezt érzékeli. Ezt rögzíti. Ha azt látja, hogy a konfliktusainkat szeretettel, megértéssel próbáljuk megoldani, akkor tudni fogja, hogy szabad és kell is haragudni. De emögött ott kell, hogy lapuljon a mély, elfogadó szeretet.  Azt is megtanulja, hogy ki kell állnia a véleményéért, de azért a másikat tiszteletben tartva, figyelemmel, megértéssel is megoldhatók a gondok. Ha a kiabálás, a másik megalázása, becsmérlése a megszokott a családban, akkor ezt a mintát közvetítjük a gyerekeinknek. Ez rögzül sokkal mélyebben, mint gondolnánk.

Nagyon fontos az, hogy miként beszélünk a szerelemről. A félelmeink, szorongásaink vajon hogyan befolyásolják a kimondott szavainkat? Ha egy anya azt mondogatja a kamasz lányának, hogy legyen óvatos, mert minden férfi gazember, mert csak a testét akarja, akkor valószínűleg a lányban ez mély sebeket kelt, és hosszú időbe telhet, amíg ezt a kamaszlány feldolgozza vagy átértékeli. De az is lehet, hogy teljes mértékben a magáévá teszi, aminek egyenes következménye lehet az, hogy a szexualitás valami fő gonosz lesz az életében. És persze ezzel együtt a férfiak is, akik csak a nők kihasználására törekednek.

De ugyanez vonatkozik a pénzzel kapcsolatos dolgokra is, hiszen a szülők óva inthetik a gyerekeiket attól, hogy pénzéhes partnert találjanak. A legtöbb lány csak jó kocsit, házat meg wellness hétvégét akar, mondja az apa a fiának. És a fiú már ki is hallja belőle azt, hogy tárgyakkal megvásárolható a szerelem.

Egy egészséges lelkű felnőtt a gyerekének azt szeretné megtanítani, hogy egyenrangú társ kell, hogy legyen egy párkapcsolatban. Hogy az érzelmeket nem kell és nem is lehet elrejteni, mert nagyon fontos az, hogy kommunikáljon róluk.

Az iskolákban a szerelem csak, mint távoli, ködös valami bukkan elő. Költők versein keresztül tapasztalhatják meg a diákok, értelmezik, boncolják a költeményeket, de ez nem jelenti azt, hogy értik, megélik. Inkább unják vagy nevetgélnek az egészen.  Azt kellene megtanítani a gyerekeknek, hogy a másikat megbecsülve, segítve, nem megalázva, elnyomva lehet vagy szabad szeretni. Hogy a szerelem nem egyenlő a szexualitással. Hogy a vágy, amely a szerelem egyik mozgatórugója, csodálatos dolog, de nem minden. Nem elégséges hosszú távra. Mennyivel jobb lenne, ha a szerelem úgy lenne részese az életünknek, hogy átadva a gyerekeinknek jó mintákat kapnának.

A szerelem, a figyelem, a törődés, a tettekben megnyilvánuló érzelem segíthetne ebben a kiüresedő világban, hogy a gyerekeink ne a technika megszállottjai legyenek. Megmutathatnánk nekik, hogy egy aprócska emoji a telefonon nem helyettesíthet egy szál virágot, egy kedves bókot. Hogy az udvariasság nem abban mérhető, hogy lájkoltuk-e valaki paprikás krumpliját az Instán, hanem abban, hogy meghallgattuk, hogy érdeklődtünk felőle, hogy az ajtóban magunk elé engedtük, hogy köszöntünk neki mosolyogva egy találkozásnál.

Ezek mind-mind apró téglák lehetnének a szerelem falában, és talán a gyerekeinkből sem faragna ez a mostani világ egyre érzéketlenebb robotokat, akik az utcán fülessel a fülükben, a külvilágot kizárva baktatnak és várják, hogy majd egyszer érezzenek valami olyasmit, amit a moziban láttak. Ha várják….