Ma, ebben a vakító napsütésben, amikor még a nyár nem akarja átadni a helyét az ősznek, csak kacérkodik vele ledéren, az egyik üzletben bámulva a polcokat, meghallottam ezt a dalt. Olyan, volt mintha valaki szólt volna vagy visszahúzott volna a múltból. Ki kellett jönnöm, annyira erős volt ez az érzés.

Csak hallgattam Bródy senkiével össze nem téveszthető hangját és arra gondoltam, hogy mennyi, de mennyi filléres emlékünk van, amik senkinek nem számítanak, csak nekünk. Talán párnak több résztvevője is van, de a legtöbb a miénk, beraktározódott a szívünkbe.

Az emlékezés….Fura egy dolog.

Az óvoda előtti idők, amikor fél életünket az utcán töltöttük. Meleg nyarakon ronda kis szandálokban futkároztunk, kantáros nadrágjaink biztosan nagyobbak voltak 1-2 számmal a kelleténél. Aztán, ebben a nyárban egyszer csak elestem a házunk mögötti gazos területen és beleszúródott egy faág a lábamba. A halál szele ekkor megcsapott, közel voltam, mert  nagyon sokáig senki nem vette észre az elgennyesedett lábam.

A tanító néni, akinek apró, feketés bajuszka volt az ajka felett, dauerolt haja mindig rendben volt, a sminket hírből sem ismerte, de odacsapott, ha kellett, és a sarokba állított, ha nem tudtuk folytatni a mesét. Úgy hazamenni, hogy aznap fél osztály a sarokban állt, nem volt mulatságos, mert a szüleink nem legyintettek rá, nem is akartak berohanni az iskolába cirkuszolni, hanem csak annyit mondtak, hogy soha többé ne merjünk szégyent hozni rájuk.

Elég volt apámra nézni, aki akkor ért haza a földekről és tudtam, hogy nem viccel. Tudtam, hogy neki az a dolga, hogy biztosítsa a mindennapi jólétemet, azt, hogy legyen ruhám, cipőm, hogy mindig legyen mit ennem. Nekem meg a tanulás volt a dolgom. És ez nem játék. Mindenki a helyén volt és tudta, mit kell tennie. A szerepek ki voltak osztva, játszani kellett, de valóságosan, nem ripacskodva.

Az iskolába nem jártunk a legszebb ruháinkban, mert az nem divatbemutató volt. Sőt, ha most megnézem a régi képeket, elszörnyedve látom, hogy milyen tréningruhákban feszítettünk felsősként. Nagyon menőnek éreztük magunkat.

Délutánonként alig volt külön óra, hittanra is titokban jártunk. Azt a tudta mindenki, de hallgatott róla. A tisztelendő atya mindig adott cukorkát a jó válaszokért. Végtelenül sokat viccelt, így tanította a bibliát. Amit persze nem értettünk. Egyszer azt mesélte, hogy Jézus el fog jönni újra és mindenkihez ellátogat. Hazamenve ezt elmondtam anyámnak, aki épp javában csirkét kopasztott. Csak rám nézett és a maga keresetlen módján, végtelen őszinteséggel ennyit mondott: Mondd meg az atyának, hogy mi nem szeretjük a vendégeket!

Ezen akkor nem nevettem, elszörnyedtem, mert arra gondoltam, pokolra jutunk majd. Az egész család ott fog főni egy hatalmas üstben, ami alatt az ördögök tüzet raktak.

A falu szélén egész tavasszal pipacsokat szedtünk és bontogattuk a bimbókat, hogy vajon milyen színű lapul bennük. Aztán meg kifordítottuk a virágot és azt mondtuk, ez egy pap szép piros ruhában. És hasonlított is.

És a könyvünkben gyorsan lapozott az idő. Hirtelen befejeztük az általános iskolát! Istenem, hogy kinyílt a világ, no meg a szemünk! Mindent észrevettünk, és szóvá is tettünk, de nem ily nyílt módon, ahogy manapság. Inkább egymás közt sutyorogva nevettünk azon, hogy a földrajztanár, aki agglegény, 3 hétig ugyanazt a pulcsit viseli. Vagy, hogy hamis a világ, mert rájöttünk, hogy a felnőttek sok mindent elhallgatnak előlünk.

Az első csók…Na, az volt talán a  legrosszabb…Rettegtünk tőle. Ez ma már viccesnek tűnik, de akkor egy valahonnan előkerült kis könyvecske segítségével próbáltuk finoman kinyitni a szánkat és megnedvesíteni a nyelvünkkel. És a levegőben csináltuk. A barátnőim egyike egy játék babán próbálta ki a technikát, de a csók műanyag ízűre sikeredett. Amikor pedig először következett be a valódi csók, azt sem tudtam, fiú-e vagyok vagy lány. Összekoccant a fogunk, és a fiúnak sörszaga volt. Óriási volt a csalódásom. De persze tagadtam. Mindegyikünknek volt egy-egy csodás meséje, mert láttuk a filmekben, hogy a nők elalélnak, hogy a fenébe ne tettük volna azt mi is. Legfőképp a gondolatainkban…

Ahogy írom az emlékezést, hallgatom a dalt, azt gondolom, kinek lesznek ezek fontosak? Hova tűnnek majd a filléres emlékek, ha nem leszünk?

Egy életen át panaszkodunk arról, hogy nincs időnk semmire. Főleg élni. Pedig az emlékeink tudják csak, mit ér az életünk. Bennük vagyunk, bennük élünk, ott alusznak az álmaink. Azok az álmok, amelyek soha fel nem ébrednek, mert soha nem engedtük meg nekik, hogy kikeljenek varázsdobozaikból.

Egy régi dal még szól valahonnan, azt mondja, értéktelen, minden emlék. De eltemetni, elfeledni őket nem lehet, mert túl értékesek. Vajon, ha szép papírba becsomagoljuk őket, magunkkal vihetjük egy következő világba? Velünk lesznek-e addig, amíg, mi mi leszünk vagy, az emlékek velünk halnak? De jó lenne ezt tudni….

Addig meg marad az emlékezés….