Nagyon, nagyon régen, a pedagógus a város, falu fontos embere volt. Tisztelték, becsülték, kikérték a véleményét. A szülők megpróbáltak a kedvében járni. Ilyenkor jöttek a tyúkok, a tojás, a disznótoros ajándékba. Még magam előtt látom a kis falusi iskolám, ahol az első termésből, legyen az cseresznye, málna vagy eper, az egyik osztálytársam mindig hozott kóstolót. Bevallom, mi, gyerekek ezt nem találtuk rokonszenvesnek. Tudtuk, hogy a jobb jegyért hajtanak és végtelenül igazságtalannak és utálatosnak láttuk ezt az ilyesfajta igyekezetet.

Az elmúlt 20-30 évben a média, az internet oroszlánrészt vállalt a pedagógustársadalom lejáratásában. Szép lassan felőrlődött a szakma becsülete, már nem akarják az emberek tisztelni, elfogadni azt az embert, aki több időt tölt a gyerekükkel, mint ők maguk. Olyan mértékben változott meg a társadalmi elbírálás, hogy ma már a pedagógus véleményét nem divatos tiszteletben tartani. Sőt egyenesen felül kell bírálni, mert ki ő, hogy megmondja a tutit. Pedig az iskolarendszerünk, úgy ahogy van a sok negatívumával, visszásságával csak azért áll még, mert vannak elhivatott emberek, akik egyszerűen nem csak tanítanak, hanem nevelnek. És még ezer dolgot tesznek, amit észre sem veszünk, annyira megszokott.

Amióta a világ a világ, a jó pedagógus mindig is kicsit pótszülője volt a gyerekeknek. Meghallgatta őket, vigasztalta, megpróbálta elsimítani az osztályban történt sérelmeket. Ha kellett, sebet kötözött, lábat borogatott, lázat mért. Mert ez természetes volt. Nem egy és nem kettő pedagógus emlegeti nap, mint nap az osztályába járó gyerekeket úgy, hogy a gyerekeim. És ez nem véletlen. Azok. Nagyon is.

Legtöbbször éveken át ismeri őket, a családjukat. A gyerekek megnyílnak, olyan dolgokat is elmondanak, amelyeket a szülő elhallgatna, mert csak a család belső életére vonatkozik. Így a jó tanár pontosan tisztában van azzal, hogy hol veszekednek, ordítoznak esténként, ki mennyit gépezik, néznek-e pornót, meghallgatják-e gyereket, vagy csak fél füllel hümmögve válaszolnak, mert épp életük fontos csetelését intézik a messengeren.

Tehát lassan a pedagógus sokkal, de sokkal több lesz a gyerekek életében, mint ahogyan azt kezdetben sejtette.

Ahogy ez eddig teljesen természetes volt, most az lett az, hogy mindezt már nem önszántából teszi. Nem azért, mert jó ember, mert szereti a gyerekeket, hanem mert ez már elvárássá vált. Durva, követelőző elvárássá.

 A szülők egy része és itt nem akarom megbántani azokat, akik nem ilyenek, egyszerűen nem vállalja fel a szülői feladatokat. Azonnal hárítanak, követelnek és, ha baj van, akkor a felelősöket nem a saját házuk táján keresik. A mai, technikai forradalmat élő és vívó mindennapjainkban a telefon olyan eszközzé vált, amelyen keresztül sok szülő az összes problémáját elintézettnek véli. Azt gondolja, hogy üzengethet. Legyen az este egy késői óra, vagy hétvége, a pedagógusnak mindig üzemben kell lennie, mert ha nem így van, akkor már nem eléggé kedves, már nem jó fej. De értsük már meg! Ez is egy munkahely! Szinte minden tanárnak, tanítónak, óvónőnek van gyereke, akár több is, de ha nincs, akkor van magánélete.

Egyszerűen nem akar a nap 24 órájában más gyerekével törődni. És legyen szentségtörés ez a mondatom!  Főleg, ha az otthon hagyta a tornazsákját, vagy később, előbb, vagy bármikor jönnek érte, de azt okvetlenül meg kell üzenni. Sokan már csak a parkolóból üzennek fel a gyerekért!

A tanár szeretne tanítani, adni, szemléltetni, mesélni, beszélgetni, levegőt venni és nem azt figyelni, hogy a telefonon keresztül ki írt viberen, messengeren, mert elfelejtette, hogy nem csak az ő gyereke az egyetlen a világon. Olyan szinten nincs az üzengetés mögött tisztelet, elismerés, hogy az fájó. Természetesen érthető az, hogy, ha egyszer – egyszer, ha probléma akad, akkor a szülő jelzi. De ma már ez nem így van. Nem egyszer-egyszer, hanem napi szinten és sokszor.  A telefon, ez az elektromos póráz átvette azt a szerepet, amellyel irányítani próbálunk másokat.

És ekkor finoman fogalmaztam. Nem, mondjuk ki: ugráltatni. A telefon az üzenetközvetítés fő eszköze lett az iskolákban. Az a szülő, aki ezen felháborodik, az nem érti meg, hogy nem érte és a gyerekéért van a világ. Nem érti meg azt, hogy neki kell felelősséggel tartoznia a gyereke felé. Az ő feladata, hogy a gyereke rendben, felkészülve, kipihenten, tisztán induljon az iskolába.

Aki meg érti a fentieket, annak eszébe sem jut önmagát ebbe az önző társadalmi közegben mindenki elé helyezni. Így pontosan tudja, hogy a család, a körülményei, a gyermeke jóléte, mind-mind az ő vállát nyomja.

Nem könnyű ma megfelelni az elvárásoknak. Ezt mindenki tudja. A munkahely is elvár, a főnök is, teljesíteni kell mindenhol. De amikor családot, gyermeket vállalunk, akkor benne van a pakliban az, hogy ez nem lesz díszmenet. Fel kell lassan nőni a feladathoz. Nem másokat hibáztatni, ha a körülöttünk lévő dolgok megakadnak.

Akik hibáznak, mi magunk vagyunk. Szülőnek lenni nem kis vizsga. De senki más ezt a vizsgát le nem teheti. A legkeményebb vizsgáztatók pedig a gyerekeink, akik látják, hogy felkészültünk-e vagy csak beestünk az élet, a család című vizsgára. És a jegyeinket olyan tintával jegyzik fel, amelyeket nem lehet kitörölni, örökre bevésődnek a figyelem, a törődés, a gondoskodás nagykönyvébe.