Unatkozós, nyári napokon, amikor úgy éreztük, hogy már minden játékot eljátszottunk, amit csak lehet, feküdtünk a fűben és néztük a felhőket. Ez nem a szerelmes, romantikus felhőnézés volt, hanem az a reális égbolt-bámulgatás, amikor találgattuk, hogy mit is látunk. A felhők jöttek-mentek, siettek összeolvadni vagy szétoszlani, mi pedig képzeltünk oda ásító medvét, tündért sárkányháton, mosolygó csecsemőt és olykor magát a jóistent is hosszú, ősz szakállal. Nagyokat nevettünk és magyaráztuk, mutogattuk a másiknak, hogy vegye már észre azt, amit mi látunk. Sokszor sikerült is, olyankor elégedetten hevertünk tovább és azt sem bántuk, ha egy-egy hangya keresztülgyalogol meztelen karunkon. Egyszerű játék volt, mégis sok örömöt rejtett.

 A Tesco, a Pepco és a multik előtti világban kevés játékkal kellett megoldani önmagunk szórakoztatását. De valahogy ezen senki nem nyavalygott. Nem emlékszem arra, hogy unatkoztunk volna. Annyi minden lehettünk, ha akartunk. Egyikünk sem akart celeb lenni, mert olyan nem létezett, viszont királylány, Zorro, a Tenkes kapitánya vagy indián szinte mindegyikünk vágya volt.

Annyira csodálatos volt felébredni arra, hogy az előző nap félbehagyott játékot folytatni lehet, mert a mi gyerekéletünk filmje gond nélkül forgott másnap is. Csak bekaptuk a reggelit, és ha nem kellett otthon segíteni valamilyen munkában, akkor miénk volt az utca, a szomszéd udvara vagy a közeli játszótér. Még ma is érzem a bőrömön a langyos tavaszi szellő suhanását, ahogy futottam el otthonról. Szabadok voltunk tele ábrándokkal.

Sokáig azt hittük, hogy a tévé minden rossz okozója, mert hogy hosszú órákat töltünk  előtte. Minden történetet, szereplőt, helyszínt készen kapunk. Semmi szükség nincs arra, hogy kigondoljuk, hogy milyen lehet a főhős, mert az csak olyan lehet, amilyet Hollywoodban elképzelnek. Szép, felcicomázott tálcán a képünkbe nyomják, hogy ilyen a jóképű pasi, ilyen a bomba nő, az elegáns lakás, a sejtelmes erdő, a lakatlan sziget. Senki a világon nem tudná már Micimackót elképzelni nem sárga plüssnek piros, kinőtt pólóban.

Vajon lehetne esetleg zöld? Vajon mi lenne, ha lenne nadrágja is netán? Ez már szentségtörés? Annyira erős nyomás alatt vagyunk, hogy észre sem vesszük, hogy nem gondolkodunk. Nem képzelődünk. Nem próbáljuk kitalálni, hogy a romos vár milyen is a mi számunkra? Vannak-e ott bokrok, háborog-e a tenger körülötte? Á, az van, amit nekünk adagolnak.

Ma, a számítógép és telefonuralta világban semmilyen módon nem szeretünk gondolkodni. Főleg nem fantáziálni. Kivételt azok képeznek, akik olvasnak. Vagy megtanultak olvasni valaha. Jól olvasni. A jó olvasás nemcsak az értő olvasást jelenti. Nem azt, hogy megtaláljuk egy plakáton, hogy mikor és hol lesz az esemény és mennyi a belépő.

A valódi olvasás nem más, mint a képcsinálás művészete. Az, amikor a rozoga vaskerítést befonó vadszőlőt magunk előtt látjuk.  Amikor szinte tapintani tudja a képzeletünk. Úgy jó olvasni, hogy a szemünk előtt pereg a film.

Valaha, amikor anyukám kedvenc könyvét én is végre kezembe vehettem, mert ahhoz azért el kellett telnie egy bizonyos időnek, hogy megengedje, hogy elolvassam az Elfújta a szelet, akkor csodálatos férfiakat és nőket képzeltem magam elé. Olyan hősök, bátrak és gyávák, és olyan csodás nők vonultak fel lelki szemeim előtt, amilyenek a legszebb mesékben voltak réges-rég.  Aztán egy szép napon bekövetkezett a krach. A mozi hirdetőjén megláttam, hogy ezt a filmet fogják vetíteni pár nap múlva. Aludni is alig tudtam előtte.  Majd jött a csalódás, mint a gőzmozdony!  Hollywood nem azt adta, amit én vártam. A férfiak olyan pipogyák voltak, hogy csalódottságomban majdnem sírva fakadtam. Scarlett szerelme, akiről azt gondoltam, hogy Adonisz a négyzeten, csak egy seszínű hajú, jelentéktelen külsejű férfi volt nekem akkor. De azért voltak hasonlóságok az én képeim és a filmvilág képei között. Ezt örömmel nyugtáztam és megtanultam, hogy ez már csak ilyen. És ilyen is lesz mindig.

Ma a szülők nagy része kétségbeesetten panaszolja, hogy a gyereke nem szeret olvasni. Persze, hogy nem szeret, mert nem tud. Nem igyekszik elsajátítani a technikát. Vagy, ha történetesen sikerül is neki, akkor meg a szókincse annyira szegényes, hogy nem tudja értelmezni a kifejezéseket. Hogy tudna ezek után filmet készíteni a fejében? Rettentően sokat kell(ene) mesélni a gyereknek. Mindig beszélni hozzá, beszéltetni őt. Nem engedni, hogy a telefon elvegye tőle a képzelet élményét. Nem szabadna megengedni, hogy a belső varázslatot megölje egy technikai eszköz.

Ha egy gyerek a Piroska és a farkast hallja 4 évesen, nem horrorfilmet lát maga előtt. Nem bontja le képekre önmagában azt, ahogy a farkas felfalja a nagymamát és Piroskát. Nem húscafatokra gondol, hanem arra, hogy biztosan jön majd a segítség. És valóban. Jön a felszabadító vadász, a bölcs, az ügyes, és a nagymama, Piroskával együtt épségben megmenekül.  Ez a fantasztikus a mesében. Hogy van remény. A gyerek érzi, tudja, hogy Piroska nem fogadott szót, letért az útról, pórul is járt, de a tévedése javítható.

Minden mesét, történetet, regényt csak úgy szabadna hallgatni, olvasni, hogy közben elindítjuk a saját mozinkat. Ez ma az egyik legnehezebb dolog. A fantázia sorvad, lassan, de szisztematikusan öli meg a tévé, a telefon és az internet. Ránevel a gondolkodásmentességre. Arra tanít, hogy annak örüljünk, amit készen kapunk, és ne gondoljunk arra, hogy lehetne másmilyen is a késztermék. Így mindent le lehet nyomni az emberek torkán. Fel kellene köhögnünk ezt már, és nem engedni, hogy a varázslatot megölje pár tucat ember, aki uralni akarja az elménket. Minden ember egy külön világ. Millió és millió film foroghatna egyszerre, ha akarjuk. Nyissunk már ajtót a képzeletnek és áramoljanak a világba kövér királylányok, fekete hajú hercegek és kipárnázott aranyhidak! Legyünk bárminek aktív részesei, ne a passzív szereplői!

 És ébredj képzelet! Indul a film…

„…Akkor az ágy alatt megszólalt egy bátortalan kis hang: ugye, szeretsz még engem, kis róka?

És a róka meglepetten lenézett, de az ágy alatt nem volt semmi, csak por és egy szem mák….”

Folytathatjuk? Pereg a film….