Igen, a valódi férfiak előtt. Nem a kis suhancokra, a fura frizurájú nyikhajokra gondolok, akik azt hiszik, hogy csak a duma számít, hanem azokra a férfiakra kik itt élnek velünk, mellettünk a hétköznapok egyhangúságában.  Nagyon sokszor nem vesszük észre őket. A divat világa, a kozmetikai szereket gyártó cégek, a fodrászok, a cipőgyárak, táskakészítő varázslók is legfőképp a nőket célozzák meg. A nők költekeznek, a nők adnak többet magukra, a nők hajlandók hatástalan kozmetikumokért súlyos pénzeket fizetni. Ők varratják fel a ráncaikat, a szemhéjukat, nagyobbíttatják a melleiket, csináltatnak műszempillát, műkörmöt, szaladnak a szoláriumba és találnak ki mindent, amivel szebbek, jobbak lehetnek. Állításuk szerint a férfiak miatt. De azért a szívünk mélyén tudjuk, hogy ez nem egészen így van. Mi legfőképp önmagunk miatt akarunk különlegesek lenni, aztán meg az irigy nőtársaink kedvéért és talán  harmadik okként jöhetnek a férfiak.  

A mindennapi férfit nem nagyon vesszük észre. Ő csak úgy van. Dolgozik, robotol, és fáradtan figyeli a felesége megújulni kívánó külsejét. Szó se róla, nem áldozatok, de annyira mások, mint mi. A férfiak nem sározzák egymást megállás nélkül, ha ketten-hárman összejönnek. Elvétve beszélik ki a házasságukat, mert valahogy a foci, a politika sokkal érdekesebb, mint arról beszélni, hogy milyen jól főz az asszony. Két férfi soha nem menne ölre azért, mert ugyanolyan pólóban, ingben, vagy szmokingban jelenik meg egy eseményen. Mondjuk ez utóbbi öltözék akár tömegverekedést is eredményezhetne.

Nem sok elismerést kapnak tőlünk, ezt azért lássuk be. Mi, nők mindig a filmvászon istenei után ácsingózunk. Attól ájulunk el, hogy valakinek kockás a hasa, de az üres fejét nem ismerjük egy-egy sztárnak sem.

Tisztelem azokat a férfiakat, akikben maradt még tisztelet, becsület, akik képesek küzdeni a céljaikért. Ők is megharcolnak minden egyes nap az elismerésért, a jó szóért, a kedvességért. Persze a legtöbbjüket arra szocializálták, hogy ne mutassa ki az érzelmeit, mert az a gyengeség jele, azért mi tudjuk, hogy nekik is fáj a szívük. A szakítás náluk is azt jelenti, hogy a pokol bugyraiba kerülnek. Ha elválnak, a gyerekek után ők is sóvárognak, és piszkosul nehezen élik meg az eltávolodást. Itt persze a jóérzésű, nem csapodár férfiakra gondolok, hanem azokra, akinek nem jött össze a házasság és muszáj elengedniük azt.

Az ilyen férfiak merik vállalni a lelkük mélységeit, de mi nők sokszor ezt nem látjuk meg. Gőzerővel keressük a nagy Őt, közben pedig ott áll mellettünk valaki, aki lehet, hogy nem George Clooney, de attól még egy olyan férfi, aki a tenyerén hordozna bennünket, ha hagynánk. Sokszor kapaszkodunk elérhetetlen álmok után. Mert, akit dobott a kártya, az talán elhízott kissé, lustább lett, vagy nem ugrik ki egy helikopterből a gyógyszertárnál, ha megfázunk.

Való igaz, hogy vannak link, hazug, csaló, hűtlen pasik, de azért sokan nem azok. Emelem kalapom azok előtt, akik vállukon viszik a család anyagi terheit, dolgoznak erőn felül és talán nem érnek haza az esti altatásra, de a szívükben éppolyan kuckós helye van a szeretetnek, mint a miénkben, nőkében. Rengeteg az elvárás feléjük, és mi nők egyre többet teszünk rájuk. Panaszkodunk, nyafogunk, hogy milyenek, lehordjuk őket a sárga földig a barátnőnk előtt, de vajon belegondolunk abba, hogy miért is vannak mellettünk?

Lehet, hogy kívülről magabiztosak, elégedettek, netán nagyképűek, mert a világ többet enged meg nekik, de vegyük észre, hogy mindez mögött ott lakik egy gyámoltalan kisfiú is, akinek szüksége van ránk.

Mi nők a hozzájuk fűzött kapcsolatainkat kéjes örömmel tudjuk ízekre szedni. Szapulunk, panaszkodunk és egymilliószor is elmondjuk, hogy bennünket nem értenek meg a férfiak. Mert annyira mások. Mi is azok vagyunk a számukra. Mások. Érthetetlenek és megfejthetetlenek.

Talán ezért is szeretnek bennünket annyira.

Egy férfi mellé egy nő való, aki kiegészíti, aki elfogadja, aki építi őt. Egy nő mellé pedig egy olyan férfi való, aki csodálja, elismeri és ragyogtatja. Mindez a mai rohanó, egymásra alig odafigyelő világunkban nehezen működik. Így, ha valami elkopik, elromlik, nem akarjuk már megjavítani, hanem kidobjuk, és a húspiacon keresünk frissebbet, érdekesebbet és olyat, akiről azt hisszük, tartósabb lesz. És ez mindkét irányban így működik.

De itt nincs álomgyár…Mi sem vagyunk álomnők, hanem halandó, hibázó,de szeretni tudó lányok, asszonyok, akik álmodozhatnak ugyan, de hiába hagyják nyitva a kertkaput, Brad Pitt nem fog besétálni.

Ezért ideje lenne szeretettel, türelemmel, megértéssel fordulni a mi tökéletlen hétköznapi sztárjainkhoz, akik képesek a napunkat fényessé tenni, ha megengedjük nekik.