Bárhogyan áltatjuk magunkat, idővel meg fogjuk érteni, hogy nem vagyunk fontosak mások számára. Ideig-óráig keresztezik utunkat különböző emberek, akik hoznak jót-rosszat, tanítanak, nevelnek, vagy egyszerűen terelni próbálnak, de aztán ők is elmennek. A gyerekeink is csak átmeneti vendégek az életünkben és túlontúl rövid az az idő, amit együtt töltünk. Ez alatt pedig ők is élik a személyes sorsukat, keresik a kapcsolódásokat másokhoz, vagy csak megpróbálják megélni a pillanatot, ami nekik megadatott. Nyúlfarknyi az az időszak, ameddig számít a szavunk. Pontosabban számíthat, ha kedvesek és udvariasak akarnak lenni velünk, de meg kell értenünk, hogy az ő fonaluk másfelé gombolyodik, nem maradhatunk földi istenségek a szemükben hosszútávon. De ez így van rendjén.

Mindenkinek megvan a személyes drámája, legyen az komédia vagy tragédia vegyesen. Soha senki nem érezheti azt át. Ez képtelenség, mert két ember érezhet hasonlóképpen, de ugyanúgy nem. Életük falán más lenyomatok képződnek odáig, amíg eljutnak addig a pontig, amíg azt hiszik, hogy kapcsolódtak valaki más gondjaihoz. Ezért nem lehet várni, sem elvárni, hogy valaki megértsen. Nem teheti. Csak részben, csak úgy, ahogyan ő tudja értelmezni a problémát. Nem lehet azt kérni, hogy élje át ezer százalékban a mi érzéseinket, vegyen részt a belső küzdelmünkben, mert nem teheti. Sokan ettől a helyzettől meghátrálnak, kilépnek belőle. Azt is el kell fogadnunk, hogy ez nem gyávaság, csak a lehetetlenség terhét a legtöbben nem cipelik szívesen.

Az embereknek nincs ideje arra, hogy másokkal foglalkozzanak. A személyes sérelmeik, kudarcaik vagy örömeik lekötik őket. Ha azt, hisszük, hogy törődnek velünk, hamar csalódni fogunk. A figyelmük talán felénk fordul, ha látványosan elérünk valamit vagy kudarcot vallunk. Ezt is értékelik magukban, rangsorolják, de valójában azt szűrik le, ami nekik abból a helyzetből fontos vagy hasznos. Ezért sem számít, hogy milyen ruha van rajtunk, hogy megfeleltünk-e a különböző elvárásoknak, hogy tévedtünk-e az adott szituációban, mert a legtöbben csak egy pillanatra jegyzik meg ezeket. Talán csak a bántás, a sértés ül le a lélek legmélyére, de az is csak azért, mert gondosan el is ültetjük, és nem kérjük meg, hogy álljon már finoman odébb. Kellene a hely az örömnek, a vidámságnak.

Biztosan szörnyen elkeserítőnek tűnik, hogy ennyire nem vagyunk érdekesek, izgalmasak és nem utolsó sorban fontosak másoknak. Ez magányosságot is jelenthet, viszont óriási szabadságot is. Ha ennek értékét vesszük figyelembe, akkor minden könnyebbé válik.

Mekkora kő esik le a szívünkről, ha megoldunk egy kényes helyzetet! Mekkora függetlenséget ad az, ha érzelmileg felszabadítjuk magunkat a káros kötődésektől? Micsoda öröm lehet az, ha nem érdekel bennünket az, hogy valakinek tetszik-e a külsőnk? Próbáljuk csak ki, hogy a másik szemébe nézve mosolygunk, ha bírál bennünket! Nem gúnyosan, tisztán, derűsen! Nem tud mit kezdeni vele! Nem ér célt. Ez számára döbbenetes, a mi számunkra viszont felemelő.

Ha becsmérelnek, ha beszólnak nekünk, egy mosoly lehet megsemmisítő, mert a haragra, a dühre lehet reagálni csúnya szavakkal, arckifejezéssel, tettel, de a mosolyra nehéz.

A legtöbb ismerősünk, barátunk, a családtagunk befelé él. Kifelé csak akkor, ha gond van. Olyankor vannak tele a közösségi oldalak a kifelé tárulkozással, amikor a legnagyobb a zűrzavar. Ha minden rendben van, nem szükséges tudatni azt, hogy mit kaptunk születésnapunkra, szeret-e a párunk vagy, hogy éppen hol tartózkodunk.

Önmagunk felszabadítása a külső és belső kötöttségek alól nem egyszerű munka. De hosszas igyekezettel, tanulással elsajátítható. Gyakorolni meg nap, mint nap lehet, mert igen sokszor kerülünk vélemények, összekacsintó szemek kereszttüzébe.

Ez is, mint szinte minden, rajtunk múlik. Ha könnyedebben vesszük, az is lesz minden. Önmagunkat amúgy sem érdemes komolyan venni. Nevetéssel, humorral gyorsan elejét vehetjük az intrikának, vagy önmagunk marcangolásának. Ehhez viszont mulatni kell a hülyeségeinken. Hát rajta, nem ördöngösség ez!