Most, így decemberben nagyon sokszor emlegetjük a szeretetet. Lépten-nyomon elhangzik, hogy a karácsony a szeretet ünnepe, hogy most kell és lehet segíteni másokon, mert az év 11 hónapjában erre aligha van időnk. Ezt persze nem mondjuk  így ki. Most akarja mindenki bepótolni az elmulasztott öleléseket, ajándékozásokat, a félretett, kapkodós törődést.

A szeretet nem egy PET palack, amit töltögetünk, visszük is magunkkal, mert időnként megszomjazunk. Vagy ha már nem kell, akkor keresünk egy kukát és repül is bele. A szeretetet nem lehet újrahasznosítani és azt mondani, hogy használtam, ameddig nekem megfelelt, de most elhajítom, és majd keresek egy másik flakont, amit megtöltök egy adaggal. Nem lehet belőle házat építeni, ajándékot készíteni, ahogy egyes oldalak ajánlják a neten. Talán félre lehet tenni egy időre. Lehet, hogy képesek lennénk élni nélküle, de minek?

Mindenki a szeretet hatalmáról és mindenhatóságáról beszél. De vajon ki él a szeretet adta lehetőségekkel? Azzal, ami feltölt, ami az újra biztat, arra, ami arra késztet, hogy megváltsuk a világot. Ez a szárnyakat adó szeretet mintha egyre ritkább lenne.

A csendes szeretet átölel, nem követelőzik, nincsenek elvárásai. Ebben tudunk megpihenni, beburkolózni és a szép puha sálunk sem lesz annyira meleg és védelmet adó, mint valakinek óvó-vigyázó tekintete. Ez a szeretet gyakran láthatatlan, visszahúzódó, nem ad jelet a külvilágnak, csak annak, akinek szól. Néha nem vesszük észre, néha elsiklunk felette, mert annyira könnyed és természetes, hogy elfelejtjük, vannak emberek, akik léte a miénket teszi elviselhetőbbé, mi több boldoggá. 

Türelmetlenek vagyunk, idegesek és azt mondogatjuk, nincs időnk másokra. De voltaképpen mire szakítunk időt? Arra, hogy pár jó szót szóljunk? NEM. Arra, hogy megsimogassuk valaki arcát? Arra, hogy átöleljük és letöröljük a könnyeit? NEM. Arra, hogy meghallgassuk, ha fáj neki minden, ami számunkra kicsinységnek tűnik?  NEM. Akkor mire? 

Hogy dolgozzunk? Az belefér az életünkbe, hogy fáradtan rálegyintsünk mások bajára? Arra akad, hogy szitkozódjunk az év 11 hónapjában és ne vegyük észre, ha mellettünk valaki belül hal meg, mert nem figyelnek rá? Az nem tűnik nehéznek, hogy bíráljunk másokat, mert szerintünk helytelenül élnek?

A szeretet definícióját már sokan sokféleképpen megfogalmazták. De az a legtöbbször nem más, mint a kezünk közül kifolyó porladó homok. Az élet kerekéből pereg, pereg lefelé, és amikor már azt éreznénk, meg tudnánk állni egy pillanatra, akkor derül ki, hogy nincs megállás. Nem lehet visszacsinálni a ki nem mondott szép szavakat, nem lehet megölelni azt, aki már nincs, nem lehet elmondani, ha hiányzik, mert már túl késő. Az idő nem áll meg a kedvünkért, nem várja meg, hogy észbe kapjunk, és azt mondjuk, hé, várj, tudom, mit kell tennem.

Akkor kellene tudnunk, amikor a mában nem értékeljük a jót, a kedvességet, amikor nem vesszük észre a törődést, amikor nem szeretjük eléggé önmagunkat, hogy kilépjünk önsorsrontó érzelmeink bűvköréből.

Ha meg tudnánk állni, ha nem gondolnánk azt, hogy a szeretetbolt örökösen nyitva van számunkra, akkor lenne remény. Így decemberben erre van némi esély. Talán kicsit át tudunk vinni belőle a következő évre, hogy a szavak ne  csak szavak maradjanak.

Kell a szép szó, de kell a meleg bújás, a vigaszt adó simogatás, a tettekben mérhető szeretet. Csomagoljunk a feldíszített fa alá ezekből is.