Maga sem tudta, min múlt, de Dávid kis híján megütötte Emmát. Döbbenten állt és várta, hogy abbahagyja a kiabálást, de a nő nehezen hallgatott el. Mereven bámult rá. Két gyereket szült neki, de most, mint valami idegbeteg, sorolta a panaszait egy hatalmas, vinnyogó nőhisztibe csomagolva. Látszott rajta, hogy telítődött benne a keserűség bevásárló szatyra. Kibomlott a madzag, a trutyi ömölni kezdett a végtelenségig. Már nem az a szép, barna lány volt, aki hatalmas szemeivel egykoron itta minden szavát és olyan hangosan tudott kacagni a viccein, hogy sokan méltatlankodva kapták fel a fejüket a közelükben.

És csak mondta, mondta, de Dávid csak annyit hallott meg, hogy nem volt jó férj, hisz soha nem volt otthon. Ha meg otthon volt, akkor csak aludt vagy gépezett. A nőből folyt a panaszáradat. Már nem is nő volt, nem is feleség, hanem valaki, aki azt érezte, itt a vég, nincs tovább. Ez az élet számára annyit sem jelent, mint a körme alatt a piszok. Azt legalább kipiszkálja az ember, de ezt a házasságot nem lehetett csak úgy kipiszkálni, ezt fel kellett borítani.

Dávidot az előszobában érte utol a vihar. A tükrös szekrénykén hevert Emma telefonja, amely hirtelen felvillant, amikor ő a dzsekijéért nyúlt. Az üzenet ennyi volt: Szex ma 3-kor?

Ennél nyíltabb, terhelőbb kérdés aligha volt a világmindenségben. Felemelte és megnézte a feladót. Három x volt, semmi több. Egy rejtett szám tartozott hozzá. Emma számára valószínűleg volt jelentése a betűknek és a rejtésnek is. Az elővigyázatlansága most bajba sodorta, ezért is visított ennyire. Tizenöt éve voltak házasok, és ez az idő meglepően sok ahhoz, hogy az érdeklődésük még fennmaradjon egymás iránt. Viszont kellően kevés ahhoz, hogy ne jusson eszükbe egy régen elfelejtett izgalom.

Emma csak másodpercekkel maradt le az üzenetről, mert éppen a vasalt ruhákat pakolta el, amikor meghallotta pittyenést. A telefon rossz helyen maradt. Látta, hogy Dávid elolvasta, amit nem lett volna szabad látnia, és összepréselt ajkakkal nézett rá.

Csak egy elemi, ösztönös kiáltást sikerült kiadnia, ami undorító volt és megalázó. Aztán megindult a lavina. Soha nem hitte volna, hogy az akkor kimondott szavak egyszer utat törnek maguknak. Bármennyire utálatos volt számára a jelenet, nem várt semmit, csak azt, hogy a férje tekintete ne sugározzon rá megvetést. Pedig a pillantásában nem volt más. Sem szomorúság, sem csalódottság, csak valami mélységes szánalom. Ez dühítette fel a legjobban. 8 hónapja csalta. Ő ezt nem is annak nevezte, hanem csak jogos élvezetnek. Amit otthon nem kap meg az ember, azt máshol keresi, mondogatta körülötte mindenki. Érdekes módon ezt soha nem a kétgyermekes családanyákra értették. Azoknak nem lehettek érzéseik, nekik vidámság volt a házimunka. A mosogatást este tizenegykor is fülig mosollyal csinálták. Nekik nem volt vibráló, ölelések után kiáltó testük, csak olyan lények voltak, akik a gyerekek után a LEGO darabkákat szedik természetesen örömmel, akik lelkesen kaparták ki a parketták réseiből az intelligens gyurmát, és ha akadt egy szabad percük is, akkor sem törődtek mással, csak az online főzési tippekkel. Még jó, hogy a zoknistoppolás kiment divatból, mert azt is felvállalták volna.

Gergő, ahogy az már az összes ostoba filmben lenni szokott, véletlenül cseppent bele az életébe.  Emma nem ejtette el a bevásárlószatyrát, nem sétáltatott kutyát, hogy egy másik kutyás köré gabalyodjon, egyszerűen csak egy eltévedt levél gazdája lett. Hozzájuk dobtak be egy biztosítási csekket. Pedig a borítékon feketén-fehéren az állt, hogy Margaréta utca 38. Vicces kedvében lehetett a postás, mert ők a Pipacs utcában laktak, de a házszám stimmelt. Mivel a kisebbik gyerek iskolája arrafelé volt, gondolta, elviszi személyesen. Így indult a kaland. Simán bedobta volna a postaládába, ha épp nem akkor ér haza Gergő. A sors kavarta őket egymás útjába. Jött az első kávézás, utána a második, majd egy harmadik is. Nem ugrottak fejest az ágyba. Gergő pontosan olyan volt, amilyenre vágyott üres éjjeleken. Mint Dávid 15 éve. A sablon szinte azonos volt. Sármos, de nem nyálasan, viszont figyelő, érdeklődő tekintete minden nőt megszédített volna. Nem beszélt folyton magáról, nem éreztette azt, hogy ő az élet császára. Tudott hallgatni, érdeklődni, mosolyogni és vigasztalni. Főleg a beetetés időszakában.

Emma belesétált az ismeretlen férfi mézédes csapdájába. Úgy ragadt bele, mint nyári estéken a legyek a fedetlen limonádéba. Nem bánta. Soha, egyszer sem. Tudta, hogy az a viszony alig több egy jó szeretkezésnél. Volt olyan időszak, amikor értékesebbnek hitte, akkor belekapaszkodott az érzésbe.  Hagyta magát sodortatni. Heti kétszer találkoztak a férfi lakásán. Az első pillanattól kezdve megvolt köztük az összhang az ágyban. Szédülés fogta el minden együttlét során. Fantasztikusan jó nőnek érezte magát. Ezt az érzést soha előtte nem tapasztalta. Dávid kedves volt meg figyelmes, de nem éreztette vele, hogy ő lepedők királynője. Csak olyan házassági szexet éltek, mert az is a csomaggal együtt járt. Viszont a régi Dávidnak törékeny lelke volt. Olyan, amilyet nem szabad meggyötörni csak úgy kedvtelésből. Nem lehetett odaállni elé és azt mondani neki, hogy figyelj, szeretlek, mert…De az ágyban nem az vagyok veled, aki szeretnék lenni.

Két gyereket szült neki. Ez hazugság. Nem neki szülte, hanem maguknak. Az elsőt meg talán saját magának. A kisfiát, aki a mindene volt. Az a gyerek az összes szeretetét megkapta, amit képes volt valaha is adni. Talán a korán elhunyt öccse miatt. Peti 5 évesen választotta a másik világot. Két évig szenvedett, amikor is a szervezete úgy döntött, elég. Emma 7 éves volt. Épphogy elkezdte az iskolát. Szeptember volt. Ragyogóan sütött a nap. Szinte égette a hátát, amikor a temetőben a pap elbúcsúztatta a kisfiút. Soha azután nem ment ki a sírhoz. Felnőttkorában sem. Nem bírta átlépni a temető kapuját. Pedig megpróbálta. Amikor odaért a nehéz vaskapuhoz és elolvasta a vigasznak szánt feliratot, hogy Feltámadunk, akkor mindig megszédült és a lábai ólommá merevedtek. Szülei megértették és soha nem erőltették. A nevében is vittek virágot és gyertyát is gyújtottak. Évente kétszer. Egyszer látott egy képet a sírról az anyja telefonjában. Megdöbbent, hogy hányszor, de hányszor lefényképezte a kicsinyke halmot. Akkor jött rá, hogy sokkal, de sokkal gyakrabban kilátogat a temetőbe, mint azt bevallotta volna. Mindig azt hajtogatta, hogy rendben van, hogy gyógyulnak a sebei és, ha isten ezt akarta, akkor ez lett. Hívőnek nevelték, nem mondhatott mást. De Emma észrevette, hogy a feszület eltűnt a szülei szobájának faláról.

Dávid megsemmisülése másodpercek alatt zajlott le, mégis hosszabb időnek tűnt, mint a házassága. A 15 év hirtelen elszállt és nem látott mást csak egy nőt, aki már nem veszekedett, hanem csúnyán sírt. Nem hatotta meg. Semmi más nem érdekelte, csak az, hogy miért nem vette észre, Emmának van valakije. Rögtön elindult benne a felmentő gondolatsereg: hisz alig volt otthon. Folyton a cég ügyeit intézte. Amikor fellégezhetett volna, akkor is mindig akadt valami. Hosszú évekbe telt, hogy apró, jelentéktelen szállítmányozási vállalatot felfejlesztette. Ma már a nevével díszített ponyvás kamionok járták Európa nagyvárosait. Ez természetesen azzal járt, hogy napi 16-18 órát dolgozott, a telefonja mindig be volt kapcsolva és négy éve egyetlen szabadnapot sem vett ki.

Néhanapján látta csak a gyerekeit, iskolai előadásaikra vagy sportrendezvényeikre elvétve jutott el. Semmi más nem éltette, csak a pénz. Minden reggel azzal nyugtatta magát, hogy csak pár év kemény munka, és utána egyenesben lesz. A gyerekek biztonságban nőhetnek fel, megvan mindenük. Két éve nagyobb házba költöztek és tavaly megvehette álmai terepjáróját. De ennek ára volt. Korán őszült, a szemei alatt mély árkok húzódtak. Sokszor fájt a háta és a szíve is néha furán dobogott. Nagyobb baj nem volt. Úgy tűnt, ez az élet rendje. Hajtani kell, és akkor meglesz minden. Hát meglett. Emmát lassan elfelejtette. Mentségére legyen mondva, más nőre sem nézett. Zombi üzemmódban teltek a napjai eddig a pillanatig.

–       Szex ma háromkor? – csak ennyit tudott kinyögni.

Emma felhördült. Hát tényleg semmit nem hallott abból, amit mondott? Nem értette meg, hogy az élet nem a pénz hajszolásával egyenlő? Csak ez az egy, ami izgatta? Az üzenet.  Igen, a sértett húság nagy úr. Olyan, mint a métely, ami belülről rágja az ember lelkét egészen addig, amíg az el nem fogy.

–    -   Te bolond vagy! – mondta megadóan. Üres tenyerét Dávid felé nyújtotta, aki gondolkodás nélkül adta vissza a telefonját. Úgy szabadult meg tőle, mintha égette volna a markát.

A férfi felvette a dzsekijét. Lassú mozdulattal húzta fel a cipzárt, mintha filmszakadás történt volna nála. Táskája szinte magától kúszott a kezébe. Pár másodpercen belül az ajtón kívül volt. Ahogy becsapódott a drága, több ponton záródó ajtó, akkor vált világossá számára, hogy kizárta magát a saját életéből. Nem tudta, lesz-e alkalmuk még beszélgetni, abban sem volt biztos, hogy lenne miről. A megcsalás az megcsalás, akárhogy ragozzuk. Nincs rá mentség, még akkor sem, ha mindkét fél hibás. Azt a nőt, akit ő érintett, aki az ő gyerekeit hordta a testében, most más kényezteti. Ez a gondolat, mint a kígyómarás, hasított belé. Csak a fizikai rész bántotta. Az, amikor elképzelte Emmát azzal az idegennel.

Emma lelkének sérülési nem hatották meg. Mindent megadott ennek a nőnek, hogy jól érezze magát. Költekezhetett, nem kellett dolgoznia, bejárónőjük volt. Ha ez nem volt elég, akkor mi? Még fele ekkora jómódban sem élt a szüleivel. Többet költött egy nap, mint mások havi keresete. A karácsonyra kapott órája potom kétmilliós volt. A táskái halmokban álltak a szekrényében. Más nő kezét-lábát törte volna, hogy az ilyen férj kedvét keresse. De az ő felesége inkább szeretőt tartott. A ribanc.

Dávid szája tele lett keserű ízzel. Hol rontotta el? Hogy túl engedékeny volt? Hogy túl sok pénzt adott Emmának? Hogy elvette tőle annak lehetőségét, hogy fontosnak érezze magát? Mikor ment tönkre a házassága? Vajon ez az első megcsalás volt? Vadul kutatott az elméjében nyomok után, de ő is, mint a legtöbb férfi, semmi jelét nem találta a változásnak. De. Mégis. Emma mostanában nem panaszkodott annyit, hogy soha sincs otthon. Nem nyaggatta, hogy utazzanak el kettesben. Ez őt nagyon megnyugtatta, mert nem szerette a rinyálást. Most értette csak meg, hogy az nem nyafogás volt…A segélykiáltást elengedte a füle mellett és hagyta vízbe fúlni a pórul jártat. Vak volt és süket, de legfőképpen ostoba.

Emma nem omlott össze, amikor a férje elment. Mitől omlott volna? A lebukástól? Attól pláne nem, azt titkon várta. Nem is hitte, hogy 8 hónapig megúszhatja. Odafigyelt minden részletre, mert feleslegesen nem akarta Dávidot bántani, mert szerette. De már nem úgy. Annyit érzett, amennyit egy olyan ember iránt érez az ember, aki mellette volt a bajban, de azért nem akarna neki élete végéig hálás lenni. Megtett mindent ezért a házasságért. Próbált apró dolgokkal kedveskedni, próbált nő maradni. De a férje mellett nem lehetett. Ő olyan se hús, se hal lett az évek során. Biztos volt benne, hogy Dávid még álmában is a pénzről fantáziált. A kisebbik gyerek alig találkozott vele. Mire hazaért, már régen aludt. A kis cirógatást, amit kapott, meg sem érezte. A pénz elvette a férje lelkét, de csak azért, mert hagyta. A munka hőse érdemrendet pedig már kalapálták egy ideje, lassan megkaphatta volna.

Igaz, hogy részese volt a jónak. A körmei ragyogtak, a haja mindig rendben volt és a bőre csak a legdrágább kenceficék mellett lehetett fiatal. De a lelke gyorsan öregedett. Először csak magányos volt, utána fásult, majd dühös és kétségbeesett. 39 éves teste hiába kiáltott ölelés után, nagy ritkán jutott neki valami. Lehetett dögös, parádézhatott méregdrága csipkebugyikban, ledolgozhatta a nemlétező zsírpárnákat a testéről, Dávid már nem látta meg.

–       Ne haragudj, fáradt vagyok – mondta tízből kilencszer. Ez még a nőknél is ócska kifogás volt.  De valóban az volt. Látszott minden mozdulatán.

Emma kezébe vette a telefonját. Gergőre gondolt, aki volt is, meg nem is. Aki valahol szerette is, meg nem is. Aztán kikereste az üzenetét, és annyit írt neki:

–        -   Ott leszek!

Aztán lerogyott a padlóra. Nem kezdett el sírni. Már nem volt miért.