Ahogy Fruzsi a magas, kopottas fal mellett bandukolt, arra gondolt, hogy az intézet vajon megvédi-e a bent lévőket önmaguktól. Nincs olyan rács, börtön, ami erősebb lenne az emberi léleknél. De nagyobb rabság sem, mert ha valaki a lelkébe zár be valamit, akkor onnan már kivetni aligha tudja. Ha megpróbálja, gyakran elveszít mindent, amije csak volt. Pedig ezeknek a lányoknak ott benn szinte semmijük sincs. Csak néhány tárgy, amihez foggal-körömmel ragaszkodnak, mert a fésű, a tusfürdő, egy notesz értékesebbé válik, mint a kinti világban a hit, a bizalom és a remény.

Nem akart Dénessel, a lelkésszel érkezni, mert útközben gondolkodni akart. Szerette volna megtervezni, hogy miről fog beszélgetni. Nem bánta volna, ha nincs benne egy hatalmas adag feszültség, mert kifelé nyugalmat akart sugározni. Senkinek nem hiányzott az ő belső vibrálása.

 Nem először jött, de mindig csak a kórussal érkezett, vagy a háttérben hallgatta, ahogy a lelkész mesél a lányoknak isten végtelen szeretetéről. Legelső alkalommal a gyomra egészen kicsire zsugorodott a félelemtől. Az rettentette meg a legjobban, hogy nem volt biztos abban, valóban el tudja fogadni ezeket a lányokat. Úgy hitte, hogy látni fogja rajtuk a bűnt, talán még a tekintetük is tükrözni fogja a vétküket. Ez utólag óriási ostobaságnak tűnt. Restellte magát, hiszen ő sem szent. De az az érzés, hogy különb náluk, eleinte elhatalmasodott rajta. Mindez addig a pillanatig tartott, amíg leült közéjük és hallgatta Dénest, aki a maga szenvedélyes módján úgy kínálta fel istent, mint megbocsájtást, hogy egyik lány sem merte azt mondani, hogy hol volt isten, amikor nekik szükségük lett volna rá.

Leplezetlenül figyelte az arcukat és nem látta rajtuk a gúnyt, vagy a hitetlenséget. Mindegyik kapaszkodott valamibe, amit eddig nem nagyon kaptak meg. A szó vigaszt adó erejébe. Abba, hogy talán idővel lehet számukra más a világ. Ő, aki hívőnek vallotta magát, aki rendszeresen járt a katolikus gyülekezetbe, olykor megingott. Sötét estéken nem találta meg a fényt és olyankor a hite is romos falként omlott össze. De ezek a lányok, ha percekre is, reményt kaptak ott, ahol erre nem számítottak.

Csak egy lány a huszonvalahányból nem ült közéjük. Mivel máshová nem mehetett, esetleg csak a kertbe, inkább behúzódott az ablakmélyedésbe és úgy tett, mintha semmi nem érdekelné. Az arca üres volt, szőke haja fénytelen, a szemei tompán verték vissza a kinti napsütést. Vékonyka volt, alig látszott 13-nak. Később, amikor érdeklődött róla, megtudta, hogy 16 múlt.

Most is rá gondolt. Arra, hogy megszelídíthetné. De ez annyira álszent gondolat volt, hogy bele is pirult. Hát kicsoda ő, hogy neki, az idegenek megnyíljanak? Mi a francot akar ő ezzel a szelídítési ötlettel? Nem angyalként érkezett, egyszerű segítőnek jelentkezett, erre rögtön lelkek megmentőjének a szerepében tetszeleg. Kinek akar hazudni?

A hosszú, riasztó fal egy nyílásban tört meg. Magas, tömör fémkapu volt a bejárat. Mint egy börtön, gondolta legelőször. Aztán elszégyellte magát a buta gondolatért. Ugyanis ez börtön volt, nem kell szépíteni. Ezek a lányok hónapokig, néha évekig maradnak itt és a kijárás csak szabályokkal történik és soha nem egyedül.

Szinte egyszerre érkezett meg a fiatal lelkésszel. A véletlen… Dénes könnyű kis zakójában úgy festett, mint egy jól öltözött dzsentrifiú. A nyakában lógó kereszt volt az egyetlen, ami jelezte, hogy talán az egyház szolgálatában áll. De ez sem biztos, hiszen millióan viselnek manapság keresztet divatból.  Az övé fából volt és nagyon réginek, megviseltnek tűnt. Illett hozzá.

Mosolygott, ahogy legtöbbször.

–    -   Felkészültél? – kérdezte barátságosan. – Ma szükség lesz minden beszélőkédre vagy inkább arra, hogy hallgatni tudj.

Fruzsi elnevette magát. Jól tudta, hogy sokat beszél. Túl sokat, már-már a csacsogás szintjén, pedig szeretett volna okosnak, megfontolnak látszani a gyülekezetben. De a lelkész átlátott rajta. Ez kicsit bántotta.

–    -   Visszafogom magam – mondta piros arccal.

–  -  Nem akartalak megbántani, tudod, csak ezeknek a lányoknak arra van a legnagyobb szükségük, hogy kibeszélhessék magukat. Meg arra, hogy érezzék, van, aki figyel rájuk. Mi most Isten követei vagyunk, az a dolgunk, hogy reményt adjunk nekik.

A lány megértette. Bólintott, Nem tudta pontosan, mit jelent Isten követének lenni, de nem hangzott rosszul. Inkább ijesztő volt.

A beléptetés után végig nézett a kerten. A tavaszi fényben olyan volt, mint egy meseország. Mindenütt hatalmas bokrok, virágtenger és a szépen felújított lakóépületek. Nem volt nevelőintézet jellege. A bokrok tövében karcsú padok várakoztak arra, hogy valaki letelepedjen rájuk. Legutóbb télen járt itt, akkor minden koszos, elhanyagolt és szomorú köpenyben járt. Most pedig a látszat másik köntösbe bújtatta.

A főépület felé tartottak, ahol 15 lány várta őket. Számukra az unalom megtörését jelentették. Nem feltétlenül Isten miatt várakoztak, hanem mert nem volt kedvük máshoz vagy egyszerűen unatkoztak. Ketten azonnal a lelkészhez léptek és olyan fesztelenül kezdtek el vele beszélgetni, mintha csak tegnap váltak volna el. Az idősebb, rutinosabb lányok sokkal merészebbek voltak, mint a kicsik, akik ha nem is megszeppentnek, inkább tanácstalannak látszottak. Dénest a konyha felé terelték, ahol azonnal kávéval kínálták.

Fruzsi hirtelen magára maradt. Próbált ismerős arcot keresni, de valahogy most egy sem volt köztük.

Az asztaloknál hárman nézegettek egy magazint. Ugyanúgy viháncoltak, mint a legtöbb kamasz. Nem lehetett tudni hány évesek. 14-17 között lehettek valahol. Őket választotta. A szíve kicsit erősebben dobogott, de azzal nyugtatta magát, hogy csak nem harapják le a fejét.

Az üres székre mutatva a szemével kérdezte, leülhet-e.

–     -   Gyere, nem eszünk embert! – vihogott az egyik. Elszégyellte magát és gyorsan leült.

Egy kósza pillanatig nem tudott megszólalni, de aztán összeszedte magát.

–         -    Én sem – válaszolta. Erre azok mindhárman nevetésben törtek ki.

–          -  Te olyan szent lány vagy? – nézett fel a vöröses hajú. – Az a jókislány fajta?

–     -   Szent lány? – Fruzsi elmosolyodott. – Nem eszem ostyát ebédre meg utána nem iszom szentelt vizet, ha erre gondolsz.

A válasz tetszett nekik. Abbahagyták az újságlapozást. Úgy mustrálgatták, mintha nem is e világból való lenne.

–    -   Van férjed meg gyereked? -  Az apró, dundika ezzel a direkt kérdéssel kapcsolódott be a társalgásba. Kis kerek szemeivel érdeklődést mímelt, de Fruzsi nem volt benne biztos, hogy valóban ezt akarja kérdezni.

–       -   Nincs.

–       -    Miért nincs? Már benne vagy a korban! – kiabált oda valaki a másik asztaltól. – Mire vársz?

 Elpirult. Erre hogy a fenébe lehet jó választ adni?  Még önmagának sem sikerült, mi a jó eget mondjon itt?

–      -   Nem találtam senkit, akitől gyereket szeretnék.

Újabb nevetés következett.

–      -   Nem kell azt találni, felcsinálnak gyorsan, ha hagyod! – jegyezte meg a vörös. – Igaz Pufika?

A dundi lány nem sértődött meg a megszólításon, hanem lelkesen bólogatott.

–       -   Neked van már? – fordult most felé.

–     -  Egy fiú, de már örökbe fogadták. Mit kezdtem volna vele? Valami vidéki család vitte el 2 hónaposan. Ide nem hozhattam. A Sanyi meg agyonvert volna, ha megtudja, hogy meg akarom tartani. Főleg, hogy nem az övé volt.

Ezt egy szuszra közölte. Az arcán nem volt se fájdalom, se megbánás.  Semmilyen érzelem nem ült a tekintetében. Azt tette, amit tennie kellett. Ennyi. Ezért sem jutalom, sem büntetés nem járt. Ezt sugallta minden mondata.

–     -   Keressél te is magadnak valakit gyorsan, mert hamar megöregszel! Aztán meg bánni fogod – jegyezte meg a vörös főnök. Érezhető volt, hogy itt ő viszi a szót mindig.

Fruzsi rádöbbent, hogy milyen egyszerű igazságot mondott ki egy ismeretlen. 34 éves volt. Bár mindig azzal nyugtatta magát, hogy 28-nak látszik a szőke hajával, őzike-arcával. Ez nagyjából így is volt, bár a teste ezt nem tudta.

–     -   Mesélj magadról, azért vagy itt nem? – förmedt rá hirtelen a harmadik a társaságból.

–      -   Még a nevedet sem tudjuk. Én Barbi vagyok, Pufi az Pufi, a vörös meg Angéla. Te?

–    -   Fruzsi vagyok, óvónő. Valaha énekesnőnek készültem, de nem volt elég bátorságom, hogy kiálljak a színpadra.

–       -  Akkor jó hangod van, mi? Karácsonykor nem hallottalak, mert beteg voltam.

–     -   Nem beteg voltál te, hanem megvert a mostohaapád! – szólt közbe valaki. Azok a lányok, akik távolabb ültek, mindent hallottak és bele is dumáltak a tőlük független társalgásba.

–     -  Jól van no, minek pofázol bele? – rivallt rá a lábkörmét festegető roma lányra, aki kajánul vigyorgott, miközben azon bűvészkedett, nehogy a székre cseppenjen a lakk. A nyelvét picit kidugta az ajkai között, annyira koncentrált, bár pár másodperce még tudott másra figyelni.

–    -   Istentől kaptam a hangom, nincs abban semmi különleges. De szeretek énekelni – mondta Fruzsi. – Nem akart magáról beszélni, nem azért jött. Mégis nyilvánvaló volt, hogy ezt nem kerülheti ki. – Miért vert meg?

Barbi nem jött zavarba a kérdés hallatán. Már ezerszer feltették neki.

–      -    Hát mert nem tudott elkapni a disznó. Igaz, hogy kitörte egy fogam, meg a csuklóm is kifordult, de a nagykést a combjában megérezte, az szentség. Megérdemelte. Az volt a szerencséje, hogy csak bal kézzel szúrtam.

Többen bólogattak körülötte. Mindegyiknek megvolt a maga története és egyik sem azért volt itt, mert valaki szerette az élete során. Dénes sokszor mesélt arról, hogy ezeket a lányokat éheztették, verték és némelyiket rendszeresen erőszakolták. De ha mindezt megúszták volna, a rossz környék, ahol laktak, biztosan beszippantotta volna őket. Mindegyik kipróbálta már a drogot, de olyan is volt köztük, aki nem először várt ítéletre a nevelőintézetben.

–     -   Akkor te már nem mész férjhez? – törte meg a hosszúra nyúlt csendet Pufi. Fruzsi felsóhajtott. Igyekezett eltitkolni a gondolatait. Nem akarta, hogy a lányok azt gondolják róla, hogy mindentől megriad, vagy netán ítélkezik felettük. Nem ezért jött. Egyszerűen csak beszélgetni szeretett volna, de egyelőre nem sikerült neki valami jól.

–      -   Még nem tudom… - Válasza nem sok magabiztosságot sugallt.

–      -   Vagy tán a lányokat szereted?

Újabb nevetés hangzott fel. De nem gúnyos, inkább csipkelődő.

–      -  Nem. Csak még nem találkoztam a királyfimmal.

Ez a buta mondat, vajon hogy szaladt ki a száján? Érdekes módon a lányok nem nevették ki. Az egyik hümmögött valamit, de nem lehetett tudni, hogy gúnyolódik vagy hülyének nézi. Még mielőtt kiderült volna, felállt és kiment az udvarra.

–    -   Ő miért van itt? – bökött hirtelen a sarokban ülő szőke felé. Kezdettől fogva ő érdekelte a legjobban. Volt abban az egérke-lányban valami titokzatos.

–    -    Mi