Fruzsi felállt. A lányok furán néztek rá. Ez idióta. Miért pont az a nyamvadék érdekli?

–    -    Nem baj, ha itt hagylak most benneteket? Hátha neki nagyobb szüksége van arra, hogy ne legyen egyedül.

A lányok megvonták a vállukat.

–     -    Ahogy akarod! De mi szóltunk!

Ezzel már el is indult a sutyorgás a háta mögött. Még hallotta, hogy nem márkás farmerját fikázzák.

A szőke pontosan tudta, hogy nem fogja őt békén hagyni. Megérezte.  A lelkészt elküldte már a francba, most meg ez az ártatlanképű jön macerálni. Mindkettő hozza a drágalátos istenét. Mindkettő meg akarja győzni arról, hogy bánja meg, amit tett. Mindenki ezt sorolta neki az elmúlt három hónapban. Hogy akkor majd könnyebb lesz. Hogy az segít neki, hogy jobban érezze magát a bőrében. Hogy majd isten megbocsájtja neki a gyilkosságot, hisz Káinnál is így volt.

 Nagyon elege volt már az ájtatos szólamokból, a megbocsájtást szajkózó papokból, és azokból, akik a kinti világban nem tettek semmit azért, hogy ne kerülhessen ide. Gyűlölte ezt a helyet, a lányokat, de még jobban az anyját, aki nem hitt neki, és hagyta, hogy itt rohadjon. Egy büdös ribanc volt, aki csak úgy potyogtatta a gyerekeket és utána az ország összes lelencébe elvitték a szerencsétlen, nemkívánatos lényeket. Ő vele maradhatott. Tudta, hogy legalább öt testvére van szerte az országban. Egyszer hatalmas pofont kapott az anyjától, amikor róluk kérdezett.

–     -   Szaros kis porontyok! Örüljenek, hogy nem fojtottam vízbe őket – kiabálta heves gyűlölettel. -  A te apádat szerettem. Azért nem szabadultam meg tőled. Bár ő sem volt más, mint egy rohadt strici.

Másfél éve egy szombat reggel az aprócska konyhájukban kávét csinált magának, amikor beállított az anyja testvére. Az hájas, büdös szájú Lajos, aki kocsilopásból élt. Akkor épp nem ült. Akkor változott meg minden…

Felnézett, és amikor a tekintete találkozott Fruzsiéval, megrettent. Megérezte, hogy ez a lány belelát. A szeme olyan mély volt, mint egy feneketlen tó és sötét, mint a halál után letakart tükör. Nyugtalan lett. De Fruzsi már ott állt mellette igen halvány mosollyal az arcán. Ő is félt. Mindketten éreztek valami erős kapcsolódást a lelkeik közt, ami megriasztotta őket.

Mira olyan hirtelen pattant fel, hogy a másik hátrahőkölt.

–      -  Hagyj békén! – kiáltott rá, mielőtt az bármit is mondhatott volna. – Te vagy maga az ördög!

Olyan gyorsan rohant ki az udvarra, mintha benn nem kapna elég levegőt. Kint térdre rogyott és hányni kezdett. A bokrok eltakarták, senki nem látta. Annyira megdöbbent azon, amit váratlanul maga előtt látott, hogy azt érezte, megbolondul.

 Pontosan olyan volt a lány szeme, mint Lajosé. A tekintete pedig eszébe juttatta azt, amikor egyszer régen, kiskorában az anyja karácsonyosdit játszott és fát állított. Egyetlen alkalommal volt fájuk a 16 éve alatt. Akkor megleste anyja lelkét. Meglátta, benne, hogy vágyik a családra, hogy azt szeretné, szeresse őt valaki. De az a pillanat is csak pillanat maradt. Lehet, hogy meg sem történt. De most újra élte.

Fruzsi valamit visszalopott neki abból az estéből, ami őt gyengévé tette. Pedig ő, aki megölte a nagybátyját, mert fogdosta, nem lehet gyenge. Ő, akit az anyja a gyilkosság után félholtra rugdosott, nem hagyhatja el magát. Nem lehet szánandó, kicsi és sírós, mert ő rossz. Fekete a lelke és a szíve helyén gödör van. És most ördögnek nevezte az ismeretlent, aki először az évek alatt jó szóval közeledett volna feléje.

 Hirtelen öklendezni kezdett. A reggeli minden darabkája ott volt előtte. Mintha az étel is szabadulni akart volna romlott testétől. Attól, amit megkívánt valaki, aki valóban az ördög volt. És az, amelyiket az agya ölésre buzdította.

 Lajos azonnal elterült a földön, amikor a fejszével megcsapta. Hogy a fejsze aznap miért volt a tűzhelynek támasztva, soha nem derült ki. A tűzifának való a kert végében várt aprításra. Semmi értelme nem volt annak, hogy valaki behozza a konyhába a szerszámot. De ha már ott volt és kéznél volt, akkor ő lecsapott vele. Már százszor meg akarta tenni, mert a nagybátyja 10 éves kora óta próbálkozott vele. 12 volt, amikor először sikerült neki letepernie. És azóta jópárszor. A fejsze ott volt…Használni kellett.

A nedves fűbe térdelve, érezte, hogyan kúszik fel a torkában a rettenet. Azon a régi délelőttön megszűnt minden, ami Mira volt régebben.

Nem hallotta, hogy Fruzsi megáll és letérdel mellé. Amikor elkezdte simogatni a fejét, már minden mindegy volt. Csak rázta a zokogás.  

–    -   Isten megbocsájt, akármit is tettél – mondta neki.  Mira ráemelte a tekintetét. Nézte a fura, fekete szempárt és arra gondolt, hogy ez a lány az ő istenével soha, de soha nem értheti meg őt. A gyilkost csak gyilkos értheti meg.