2019. jan 22.

Mámika - novella

írta: Hildaságok
Mámika - novella

Mámika négy és féléves volt és a hátsó kert falánál hangyákra vadászott. Nagy, kövér hangyák futkostak arrafelé, ezt már többször megfigyelte. Tejfölös doboz volt a kezében és abba gyűjtögette a cseppet sem nyugodt kis munkásokat. Nem értette, hogy miért menekülnek előle, amikor a dobozban jó helyük lenne. Egy kanál kristálycukrot is szórt bele, hogy örüljenek. A hangyák viszont nem voltak túl hálásak. Minduntalan felfutottak a dobozka széléhez és menekülni próbáltak. Volt köztük egy kamikáze is. De az is lehet, hogy egyszerűen csak lepottyant a peremről. Amelyikük ügyesebb volt, az elindult Mámika karján felfelé. Arra volt a menekülési útvonal. Többen követték.

-        -  Azanyátokat! – mérgelődött a kislány és azonnal visszaseperte őket.  

A sziszifuszi munkában úgy tűnt, nem ő fog győzedelmeskedni.

Ancsa a konyhaablakból figyelte. Látta, hogy hurkás kis kezével hogyan küszködik. Nem értette a lányát sem most, sem máskor. Azt azonnal meghallotta, hogy nem szép szavakat használ. Tudta, hogy ezért később meg fogja büntetni. Egy óvodásnak nem való, hogy ilyesmiket mondjon. Otthon nem hallhatta. Biztosan valamelyik kis szörnyetegtől tanulta a csoportban. Ezt majd kideríti, ha megeteti Kristófkát. Három hónapos tündérkéje a karjában feküdt és végtelen türelemmel várta, hogy megszoptassák. Ez a baba maga volt a csoda. Gyönyörű volt, mosolygós, nyugodt és akkor volt a legdrágább, amikor a tekintetét belefúrta Ancsáéba szoptatás közben. Ennél különlegesebb érzés a nő szívét még körbe nem ölelte. Tőle aztán a világ is kifordulhatott volna a helyéből. Olyankor számára nem létezett senki csak a fia.

Mámikát nem szoptatta sokáig, talán, ha két hétig, mert a kislány bélhuruttal kórházba került. Az egyik orvos azt mondta neki, hogy nem sok jóval tudja nyugtatni. Ancsa akkor azt érezte, hogy ez az eredménye annak, hogy ezt a kislányt nem akarta. A terhesség kezdetén sokszor fohászkodott azért, hogy pusztuljon el benne a magzat, de nem így történt. A kislány egészségesen, szinte pontosan kilenc hónapra megérkezett. Erős volt, masszív és helyet követelt magának ebben a világban.

Amikor először a kezébe vette, megrémült attól az érzéstől, amit kiváltott belőle. Pontosabban attól, amit nem. Nézte a kislány kerek kis arcát, selymes fürtjeit, élénk tekintetét, de semmilyen melegség nem öntötte el. Arra gondolt, hogy talán nem is az övé ez a gyerek. Ez persze lehetetlen gondolat volt. A férjét nem szerette, a porontyát sem. A kórházban már az első nap elcserélték a lánykát, de az csak olyan ostoba csere volt, mert egy nagyfejű fiút hoztak neki helyette. Repülőből is láthatta volna a vak is, hogy nem az ő babáját hozzák.

A többi anyuka rettenetesen ideges volt a kórteremben, hogy nem szoptak eleget a picik, meg hogy besárgultak. Ő nem izgult. Közömbösen mustrálgatta azt a kis békát, aki 9 hónapig a testét formálta. Többször eszébe jutott, hogy miatta lett csíkos a hasa és hányt öt hónapon át. A kötelező etetés után azonnal visszaadta a nővérkének és azt mondta, hogy annyira gyenge, hogy muszáj pihennie. A baba mellett meg nem tud. Fura tekintettel vitték el mellőle a gyereket. Bosszantotta ez az ítélkezés. Egy éhbérből élő csecsemős nővér ne forgassa a szemét, ha ő aludni akar. Vagy tegye, majd nem kap tőle sem bonbont, sem kávét.

Kristófkával minden más volt. Már a kórházban minden percben vele akart lenni. Ahogy megszületett, ki sem akarta adni a kezéből. Az ő kis hercege annyira puha, jó illatú és bájos volt, hogy azt kívánta, bárcsak mindig magához szoríthatná. Így volt ez itthon is. A férje egyszer félig nevetve, félig bosszankodva jegyezte meg, hogy hónapok óta nem látja a gyerek nélkül. Mintha ránőtt volna a testére. Na, ezen nagyon összevesztek. Nem is aludtak együtt. A gyerekszoba kanapéjára dőlt le két szoptatás közt. Nem igazán bánta. Hallgatta kisfia szuszogását, nézte az ágya felett lebegő kis játékokat, és magába szívta a csecsemőillatot. Boldog volt.

Mámika viszont egyre undokabb lett az utóbbi hetekben. Ha megkérte, hogy hozzon neki egy tiszta pelust, mert elfogyott a fiókból, akkor a kislány úgy tett, mintha nem hallaná. Ült a szőnyeg közepén és a babáját fésülgette tovább. Ha újra kérte, kiült az arcára a dac. A harmadik kérés már üvöltés volt. Na, arra feltápászkodott komótosan és az előszoba szekrényből kirángatott egyet. Kristófka a kiabálástól megijedt és bömbölni kezdett. Ancsa megfogadta, hogy legközelebb elveri a lányát. Eleve dühítette a pukkancs feje, de az még jobban, hogy kiabálni kényszerült. És a fia megijedt.  

Kis cuppogások repítették vissza a mába. A fiúcska finoman jelezte, hogy éhes. Nem türelmetlenkedett, nem visított, mint más gyerek. Csap cuppogott az édes pici szájával.

Ancsa összepuszilta és leült a szoptatós fotelba. Hagyta, hogy kisfia teljes erejéből szívja melléből a tejet.  Szinte már fájt neki.

Mámika lassan feladta a hangyaidomítással kapcsolatos elképzeléseit. Ült a fűben és apró kis lyukakat ásott a körmével. Unatkozott. Amióta az idegen beköltözött a házba, neki már nem volt része figyelemben. Folyton azt hallotta, hogy útban van, menjen ki játszani vagy, hogy ne lábatlankodjon a baba mellett. Állandóan csendben kellett maradnia, mert az ilyen kis csecsemőknek sok nyugalomra és alvásra van szükségük. Szinte alig tudott a babuci közelébe férkőzni, mert anyja úgy őrizte, mint valami kincset, pedig ő csak nézegeti akarta. Messziről megfigyelte, hogy a szempillája szőke, alig látszódik. Ettől olyan kis buta arcocskája volt, de Mámikát ez nem érdekelte. Szerette volna megsimogatni a pofikáját, de egyszer sem engedték a baba ágyához.

Volt egy pillanat, amikor már majdnem sikerült, de az anyja odaugrott és hatalmasat csapott a kezére.

       Hogy gondolod, hogy a piszkos kezeddel hozzáérhetsz? – kiabálta. – Meg ne lássam még egyszer, megértetted?

A kislány sírva fakadt. A hang is bántotta, de legfőképpen az a tekintet, ami párosult hozzá. Érezte, hogy az anyja nem szereti őt. Talán azért, mert nem mosta meg a kezét? Hiszen nem is volt piszkos. Vagy tán attól félt, hogy Kristófka felébred? Úgyis mindig aludt. Szívének minden zugába keserűség költözött. Lassan arrébb somfordált. A könnyek már nem hullottak a szeméből, inkább a bánat volt az, ami beterítette a délutánját.

Nagyon lassan haladt a lyukkal. Kezdetben arra gondolt, hogy segít a hangyáknak nagyobb lakást készíteni, hiszen a bolyok biztosan aprók és kényelmetlenek. Sokszor látta, hogy rengetegen laknak egy ilyen kis kupacban. Mindig rácsodálkozott arra, hogy hogyan férnek meg. Vajon nekik is van kiabálós anyukájuk és kisöccsük, akivel nem lehet semmit sem kezdeni? Pedig milyen jó lett volna ringatni a babát, kitenni a napra, hogy élvezze a tavaszi eget! Csinálhatna neki pitypangból koszorút, ahogy a dédi tanította. A dédi, aki nemrég elment.

Apja azt mondta, hogy az égbe. Ez nem lett volna baj, csak azt is mondta neki, hogy onnan nem jön el meglátogatni őt. A dédi nagyon kedves volt hozzá. Mindig hozott neki karamellás cukrot, olyan dédiszagút. Ő volt az, aki azt is megmutatta, hogy hogyan kell a pipacsok bimbóját nyitogatni. De a legeslegjobb az volt, amikor ültek a tártkarú gesztenyefa tövében és pitypangból fonták a tündérek fejdíszét. A ragacsos nedvtől barna lett a kezük és kicsit büdös is, de nem nagyon bánta egyikük sem. A dédi arca olyan volt, mint egy öregecske tündéré, aki az élettől már nem sokat vár, de minden percét élvezi. Az első fonat nehezen sikerült, mert a puha szárak nem akartak egymásba kapaszkodni. Sokat nevettek ezen a délutánon. Ahogy a nap átsütött a fák ágain, az öregasszony arca megfényesedett. Mámika soha nem volt annyira boldog, mint akkor.

De el kellett mennie. Ezt anyja mondta. Nem játszhat mindig buta kislányokkal, mert fönt az égben várta a nagypapa. Ettől a naptól kezdve a kislány eldöntötte, hogy itt a földön ő lesz a dédi. Többé nem hallgatott a nevére. Hiába szólította akár a szomszédasszony vagy anya barátnője, a Boróka név már nem tartozott hozzá. Ő lett Mámika. Valakinek helyettesítenie kellett egy eltávozó tündért itt a földön.

A lyuk még mindig igen kicsike volt, amikor a falnak döntve meglátta az apró kerti ásót. Az jutott eszébe, hogy ezen a langyos napon Kristófka is biztosan szívesebben aludna kinn. A törpe szerszámmal kínkeservesen nagyobbítgatni kezdte a lyukat. Egyre jobban ment a dolog. A sekély kis gödör, nagyszerű lesz a babának. Amikor készen lett, elmosolyodott. Érezte, hogy nem lesz elég kényelmes így a fekhely, ezért füvet kezdett tépkedni. Takaros kis fészek lett belőle így a gödörből. Nagyon elégedett volt. A szeme csillogott az örömtől. Elképzelte, hogy belefekteti a babát, simogatja, és a készít neki egy gyönyörűséges pitypangkoszorút. Igazi tündérbaba lesz belőle. Anyja meg elcsodálkozik majd, hogy milyen jót talált ki és büszke lesz rá.

Kis idő múlva készen állt minden arra, hogy a tervét megvalósítsa. A nap lassan vándorolt az égen. A fészer tetején galambok burukkoltak. Csend és békesség honolt a kertben. Mámika feltápászkodott.  Nagyon izgatott lett arra a gondolatra, hogy mekkora meglepetést fog az anyjának okozni. Lehet, hogy őt is felkapja és megölelgeti majd, ahogy az öccsét szokta? A várakozás öröme átmelengette minden porcikáját.

A házban állt az idő. Csak egy légy kerengett a konyhaasztal felett.  Aludt az anyja és Kristófka is. A kiságy felett a zenélő játékok is némaságba merevedtek. Mámika lábujjhegyen lépkedett az ágyig. Finoman lehúzta a takarót a babácskáról és megpróbálta felemelni. Nehéz volt. De aztán sikerült kivennie. Ehhez fel kellett állnia a sámlijára, amit a vécéhez szokott használni. A kicsi nem ébredt fel akkor sem, amikor már a karjaiba vette. Szorosan ölelte, hogy el ne ejtse. Nézte a kis szőke szempillákat és lágyan megpuszilta a homlokát. Gyönyörű fiúcska volt. Mámika nagyon, nagyon szerette ebben a pillanatban. Óvatosan lépett le a sámliról. Végtelen gyengédséggel vitte ki a puha fészekbe. Azt akarta, hogy minden tökéletes legyen. Kis kezeivel erősen fogva, puhán fektette a fűágyba. Olyan csend volt mindenhol, hogy egy távoli kutya vonítása is idehallatszott.  Hosszan nézte a szépséges kisfiút és elképzelte, milyen jól fog állni neki a pitypangkoszorú.

Most már könnyebben csúsztak egymásba a nedvedző szárak. Mámika maga előtt látta a dédi öreg kezét, ami most az övét irányította valahonnan az égből.  Egykettőre elkészült. A babuka továbbra is édesen szuszogott. A napsárga koszorú épp ráillett a fejére. A kislány önfeledten felnevetett. A tündérkirályfi erre mocorogni kezdett. Aztán felsírt. Óriásit ordítva adta tudtára a világnak, hogy neki nem tetszik a koronázás. Hirtelen minden felbolydult. A kutyaugatás is felerősödött. A házból sikoltás hallatszott. Mámika rájött, hogy az anyja ijedtében sikít.

       Anyuci! Itt vagyunk! – kiáltotta hangosan. De akkor már mindegy volt. Az anyja a semmiből robbant mellé.

Felkapta a síró babát. Magához szorította és csak ölelte vadul, mintha ezer ördög akarta volna elrabolni tőle. Kristófka azonnal megnyugodott. A fején már nem virított a koszorú, mert lerepült róla, amikor az anyja kikapta a fűágyból. Mámika egy pillanatig szomorúan gondolta, hogy de szép is volt a fején, de a következőben már záporoztak rá az ütések.

Mindenhol fájt neki. A fején, a hátán, a fenekén. De legjobban a szívét érték az ütlegek. Nem is hallotta, miket kiabál az anyja, csak annyit tudott, hogy ő rossz volt. Nagy bajt csinált, pedig csak szeretni akarta a kisöccsét.

És a nyugalom, a szeretet ezen a délután kiköltözött a házból. Messze ment. Oda, ahol várták, ahol örültek neki. Talán a dédihez az égbe.

 

Szólj hozzá