Kata gyors léptekkel hagyta el a kórházat. Amikor megérezte a Nagyvárad tér bűzét, azt a szennyet, amit ezen a tavaszi napon sodort felé a szél, azt gondolta, a világ legszebb helyén van. Látta a lassan bimbózó bokrokat a kórházi kerítés mellett, hallotta a zakatoló villamost és elmosolyodott. De jó is volt visszatérni ebbe az önző, unalmas világba, ahol mindenki panaszkodik, kesereg, vagy épp szid valakit, mert az nem az elvárása szerint létezik.

A másik világ most mögötte maradt, igaz, hogy csak pár óráig, mégis jó volt nem a négy fal között ülni, várni a csodát. Az onkológia zárt világa kirekesztette azokat, akik nem tudták megérteni, hogy az ottani élet mennyire véges. Habár az élet mindig, mindenhol az, ott mindenki leckét kaphatott a Haláltól és ezt a leckét nem volt könnyű megcsinálni. Túl gyakran osont be a halál a falak közé. Nem nagyon választott napszakot, mégis mintha az éjszakát kedvelte a legjobban, amikor a fájdalomtól sikoltozó gyerekek gyorsan elhalkultak. Ennél a csendnél rémisztőbbet senki nem élhetett át.

Talán csak az anyukák, akik már nem voltak sem élők, sem holtak hónapok óta. A Halál jött, nem alkudozott, nem lehetett megvesztegetni. Haladékot sem adott. Nem hatotta meg a jajveszékelés, a sírás és az elfogadás sem. Nem távozott üres kézzel. Nyolc hónap alatt tucatszor látta, ahogy megérkezik, összecsomagol egy gyereklelket és már viszi is. Sokszor gondolkodott azon, hogy mit kezd velük? Minek a Halálnak egy gyerek, aki még semmit nem tapasztalt az életből, de a szenvedések és a kínok súlyzóit nem tudja lerakni? Vajon Isten hová nézett ilyen éjszakákon?

Kata mégis hitt istenben. Sokat imádkozott hozzá. Néha azt vette észre, hogy félhangosan beszél az Úrhoz. Sokszor azonban tombolt benne a düh, mert a miértekre Isten nem adta meg a választ.

A bankba mindenképpen be kellett mennie, bárhogy is halogatta. Helyette senki nem intézkedhetett és nem akarta elmesélni sem ott, sem máshol, hogy miért tolja ide-oda az ügyintézést. Misi ma jól volt. Sápadt arcából kiragyogott nagy, fekete szeme. Ma ott merte hagyni. Látta rajta, hogy belemerül a számítógépes játékok világába és nélkülözni tudja őt. Talán gyakrabban is tudná, mint ahogy ő el merne menni mellőle. A kis hatéves, ha nem volt rosszul, úgy viselkedett, mintha egy szállodában lenne.

A csodaszép szoba, a játékok, az egész részleg felszereltsége, mind arra emlékeztette, hogy a kisfiú jó kezekben van, még ha a külsőségek nem is ezt jelentették ezer százalékban. Misi valójában Isten kezében volt és ő szerette volna azt hinni, hogy erősen fogja, nem ejti le. Azt meg csak ritkán merte feltételezni, hogy a Mindenható igényt tart a fia társaságára. Kevés olyan pillanat volt az elmúlt nyolc hónap alatt, amikor megengedte magának azt a fájdalmat, amit annak gondolata ébresztett benne, hogy talán el kell engednie a kisfiát egy másik világba. Egy anyaéletnyi idő múlt el tavaly óta…

Július volt, a nyár közepe. Hatalmas hőséggel tarolt le mindent a nyár. A trambulin feletti sátor adott némi árnyékot, de a meleget nem tudta elrejteni. Hét óra is elmúlt, de még minden parázslott a cseppet sem nyugvó nap fényében. Misit nem lehetett lebeszélni, hogy ugráljon, mert a zabszem ott motoszkált a fenekében.

Készített egy könnyű szörpkoktélt magának, a fiának meg egy limonádét és kiült a teraszra. Misi teljes erőbedobással ugrált és nevetett. Vékony kis teste magara szállt és élvezettel hagyta, hogy nagyokat huppanjon a trambulin vásznán. Kata csendes derűvel nézte, majd elkalandozó figyelemmel hallgatta a szomszédék vitáját arról, mikor érdemes a muskátlit locsolni, hogy ki ne égjen. Misi váratlanul felkiáltott:

–      -  Anya, nézd a fát! – mutatott téglafal tövében álló diófára.

Azonnal arra nézett. De a diófa olyan volt, mint mindig. Öreg és terebélyes. Kicsit miatta is vették meg a házat. Úgy terpeszkedett az udvaron, mint egy jóságos nagyanyó. Hatalmas árnyékában néha elhevertek egy pokrócon, mert az volt a Tejút, máskor meg hóembert építettek, hogy a diófa ne legyen egyedül. Ezeket a fia találta ki, akit élénk fantáziával áldott meg a sors.

–    -    Nem látok semmit! – mondta nevetve.

A kisfiú egy pillanatra megállt. Megbűvölten nézett a lombok közé.

–      -  Anya, fények ugrálnak a levelek közt! Figyeld! – Vézna kezével egyenesen a legvastagabb ágat célozta meg.

Kata kimeresztette a szemét, de nem volt ott semmi, csak a zöld levélrengeteg. Vajon mit láthatott a fia? Megint egy kitalált játékba akarja belevonni? Előfordult ez már többször is.

–    -    Semmit nem látok - ismételte mosolyogva. De ahogy a fiára nézett, azonnal rájött, hogy most nem játékról van szó. Valami van vagy volt ott, amit ő nem látott.

Misi szeme elkerekedett. Nem értette, hogy anyja miért nem látja azt, amit ő, hiszen apró, fehér fények ugrándoztak az ágakon. Olyanok voltak, mint valami világító tündérek, csak nem volt szárnyuk. Megrántotta a vállát és folytatta az ugrálást.

–     -   Nem baj! – kiabálta lihegve. – Ott voltak, de te lemaradtál róluk.

A nő kezében megállt a szörpös pohár. Ott voltak…Kik voltak ott? Kik lehettek, akiket ő nem látott? Egy szemernyi kétely sem volt benne, hogy ugrándozó kis bohóca most nem ugratja őt. Mielőtt még mélyebbre vitte volna ez a gondolat, meghallotta a férje kocsijának hangját. Jellegzetesen csikorgással gurult fel a kavicsszőnyegre.

Az arcán szétáradt az öröm. Végre hazaért és nem is későn, ahogy legtöbbször.

Ez volt az első jel, ami a változást hozta az életükbe. Akkor még nem tudták.

A bank bejáratánál vette csak észre, hogy alig fél óra múlva zárnak. A biztonsági őr mogorva arccal engedte be. Pontosan úgy állt az ajtóban, mint aki meg van sértődve amiatt, hogy felelőtlenek és trehányak az emberek, mert az utolsó utáni pillanatra időzítik ügyeik intézését. A szája lefittyedt, mint egy duzzogó kisfiúnak. Kata kis híján felnevetett. A legszebb mosolyát rávillantva köszönt neki és boldog volt, hogy ez az ember nem tud róla semmit. Legyen csak az a legfőbb gondja, hogy mérgelődik az ügyfelek miatt. Ő meg csak maradjon egy a sok késve érkező, kapkodó ember között, akinek az életében a bank nem játszik jelentős szerepet.

Húzott egy sorszámot és várt. Üres arcok, fáradt testek gyűjtőhelye volt az előcsarnok. A légkondi gőzerővel nyomta ki a hideget, mégis sokan legyezték magukat. Az egyik fehér ruhás nő riadt tekintettel vizsgálta a telefonját. Úgy tűnt, rossz hírt kapott. Egy másik várakozó idegesen rázta a lábát ültében. Mehetnékje volt. A fehér ruhásról eszébe villant a második jel.

Egy héttel később a kerti fények után fura álomra ébredtek. Kinn az eső verte az ablakot, szürke volt az ég. Úgy látszott, mintha a nyár küzdene a közelgő ősszel, pedig még alig volt augusztus. Nem volt jó ilyen reggelre ébredni. Misi is későn kelt. Kócos fejjel szédelgett be a hálóba.

–    -    Elmentek már? – kérdezte. Pizsama felsője félig lecsúszott a vállról, a nadrág is lógott rajta. Úgy nézett ki, mintha valaki csak ráhajította volna a padlásról.

–     -   Kik? – ült fel Kata éberebben a megszokottnál.

–      -  Hát a fehér ruhások.

–     -   Miről beszélsz, Misikém? Álmodtál valamit?

A kisfiú ránézett és a tekintete pontosan olyan volt, mint az ugrálóban. Értetlenséget tükrözött. Az hogy lehet, hogy anyja nem tud olyasmiről, amiről ő igen?

–       Gyere, mássz be ide hozzám és mesélj a fehér ruhásokról! – Kata erősen igyekezett, hogy ne hallatszódjon a rémület a hangjában.

Misi elhelyezkedett mellette, gondosan betakarta még a lábfejét is és csak utána kezdte el mondani.

–   -   Itt voltak. Fehér ruhában álltak az ágyam körül és néztek. Szépek voltak. Azt mondták, van valami a jobb oldalamban.

A hangja teljesen természetesen csengett. Több volt benne a kíváncsiság, mint a félelem. Kata megremegett. Uralkodni próbált az idegességén.

–     -   Biztosan angyalok voltak – nyögte erőltetett könnyedséggel. – Azok szoktak látogatóba jönni az ilyen cuki kisfiúkhoz, mint te.

–     -   Angyalok? De nem volt szárnyuk…

–     -   Vagy csak nem láttad, mert a ruhájuk alá rejtették.

–     -   Az is lehet. – A hangja belenyugvást sejtetett.

–     -   Mit is mondtak neked? Nem értettem pontosan.

A kisfiú egy pillanatra elmerengett. Csak azután válaszolt.

–     -   Azt, hogy van valami a testemben. Ők látják.

Kata nem tudta, hogy megijedjen-e, vagy nevessen, mert a fia olyan bájosan magyarázott neki, hogy legszívesebben szétpuszilta volta.

–    -   Na, gyere, mutasd! – mondta neki. Magához húzta és elkezdte csikizni. Misi sikongott és kapálózott. Ő meg csak kacagott hangosan. Ott birkóztak az ágyon percekig, mire észrevették, hogy kisütött a nap. Visszajött a nyár. Minden megtelt örömmel és fénnyel.

Persze, semmi nem volt Misi testében, legalábbis olyasmi, amit kívülről észre lehetett volna venni. Kipirult arca boldog vigyorban tündökölt. Az élet megint könnyű volt és vidám. Még 3 hétig. A nyugalom és tudatlanság 3 hete volt ez.

Azon reggelen is felkelt a nap. Nem sütött szebben vagy jobban. A legyek ugyanolyan szemtelen módon támadtak emberre, ételre, ahogy máskor. A szomszéd kutyája sem ugatott hangosabban, csak ahogy minden éjjel, enyhén rekedt vonyítással vegyítve.

Amikor megérintette az ismerős kis testet, hogy felébressze, a keze kitapintotta. Mintegy véletlenül. Volt valami Misi testének jobb oldalán. Ahogy a fehér ruhások mondták. Péter azonnal bevitte őket a gyerekkórházba. A kocsiban még tudtak beszélgetni, mert a kisfiú elaludt.

Az orvos szakszerűen elmagyarázta, hogy a hasüregben egy 10 cm-es tumor van, nem kapcsolódik belső szervhez. Burkitt lymphoma. Agresszív fajta.

Semmit nem értett abból, amit ott mondott neki a jóságos, de unott arcú főorvos. A nyirokrendszer rosszindulatú megbetegedése? Egy hatévesnél? Ez lehetetlen. Előző nap még semmi baja nem volt, most meg felküldik őket az onkológiára?

A férje arcán nem tükröződött érzelem. Kata jól ismerte. Nem fogta fel. Nem értelmezte, hogy mi a diagnózis. Ő viszont értette, csak nem hitte el. Ott, abban a rideg, fehér szobában minden más értelmet nyert.

Azt kérte a Jóistentől, hogy sokáig ne kelljen felállnia. Forgott vele a padló, a mennyezet, a hányinger felkúszott a torkába. Nem emlékezett rá, hogyan is volt ereje az első döbbenet után mégis felállni, menni és a vizsgálatokat folytatni.

A fejében ezer kérdés zakatolt: Miért? Miért Misi? Miért most? Miért velük történik? Miért kapták ezt a feladatot? Mi lesz most?

Azóta elmúlt nyolc hónap. Válaszokat nem kapott. Kérdése meg egyre több lett. Üres éjjeleken, amikor a fia mellett feküdt nyitott szemmel a plafont bámulva, biztos volt benne, hogy miatta történik minden. Elrontott valamit. Ez a büntetése, mert nem volt elég jó anya. Vagy nem volt elég jó ember? Persze, hogy nem volt. Senki sem az. Isten szemében kevesen jók. De egy kisgyerek hogyhogy nem? Istennek miért van szüksége arra, hogy gyerekeket hívjon magához?

Imádkozott, könyörgött, zokogott és időnként gyűlölte a Mindenhatót. Már a név sem volt megfelelő. Hazugság volt az is.  Ha éjszakánként felriadt arra, hogy a másik szobában haldokolni kezdett egy gyerek, és hallotta az anya sikoltását vagy csendes, ringató sírását, akkor a Mindenhatónak szívesen üzent volna valami cifrát.

Mégis visszafogta magát. Nem káromolt senkit és semmit. A düh nem segített. És sírni sem lehetett mindig, mert a kamerán keresztül mindent láttak és már hívták is a pszichológust, aki elmondta neki, hogy a gyermek ereje a szülőben is lakozik. Ha nem szedi össze magát, akkor a gyereknek sem lesz lehetősége erőt meríteni belőle.

Péter soha nem sírt. Nem panaszkodott, nem esett kétségbe. Az első kemoterápiás kezelés után, amelynél borzasztóbbat gyerek aligha élhet meg, átölelte őt, magához szorította, és csak ennyit mondott:

–    -    Ez van. De túl leszünk rajta! – Simogató, megnyugtató hangja átjárta minden porcikáját. És ő hitt neki. Ahogy mindig.

A bankban a kellemetlen biztonsági őr után még kellemetlenebb ügyintéző várta. Mégis jó volt ott lenni és azt gondolni, legyen ez a nap legrosszabb része! Nem fontos, hogy valaki undok, beszól vagy épp csak unott. Ő ott van, él, tud mosolyogni, mert abban a világban, ahonnét jött, kevés a vidámság. Ezek meg nem értenek semmit. Az ő nyugalmát, a türelmes tekintetét, azt sem, hogy milyen jelentéktelen az élet legtöbb momentuma és mégis mennyire szép.

Nyolc hónap alatt megtanulta, hogy a bánat, a közöny, fájdalom nem ugyanaz, mint a kinti világban. A kórház folyosóján, ahol gyakran várakozott, sok dolgot meséltek egymásnak az anyukák. Nem volt nehéz meglátni azt, kinek van ereje, és ki az, aki lassan elfogy, mint a pislákoló gyertya. Mindenki másban keresett kapaszkodót. Volt, aki szótlan maradt, olyan is akadt, aki újabb gyerekben látta fájdalmának feloldását.

Kata nagyon ritkán gondolt Misi elvesztésére. Pontosan tudta, még a legkétségbeesettebb pillanatban is, hogy az ő fiuk mindent túlél. Ha ránézett és szemével végigsimította kopasz fejecskéjét, beesett arcát, nem volt kétsége afelől, hogy kikerülnek onnan. Ha mégsem, akkor ő sem akar élni. Nélküle nem. Péter meg…Erre nem tudott gondolni. Az önzése csak önmagára korlátozódott.

Bank, utca, tolakodó emberek, kutyakaka a járdán…A kórház épületét meglátva, megint eszébe villant, hogy kinn kell hagynia ezt a világot. Ezt, amelyben annyian nem érzik jól magukat, pedig nem is tudják, hogy a betonfalak mögött, a rossz szagú szobákban, a szenvedéssel átitatott falak között van egy másik dimenzió, ahol senki nem akar szenvedni. Ahol nem pletykálnak rosszindulatúan, ahol a nevetés ritka vendég és a sóhajok közt mindig megbújik a remény.

Határozott léptekkel indult befelé. A félelem már nem tudta uralni, mert megtapasztalt mindent, ami a szívét gúzsba köthette. És az egyik szobában várta valaki, akinek menten felvidult az arca, ahogy észrevette.

–       Nézd anya, már a negyedik szintre léptem! – kiáltotta lelkesen. Pontosan olyan volt, mint a többi hatéves, a hajnélküli fejét leszámítva. Semmi nem volt neki fontosabb a játéknál. A játéknál az Élet nevű társassal.