2019. már 17.

Auschwitz-Birkenau - útinapló

írta: Hildaságok
Auschwitz-Birkenau - útinapló

Ez nem az az úti cél, amit az ember mosolyogva vár. Két hónapig, belülről trenírozva önmagam, olvasva a tényekhez, próbáltam elhinni, hogy lehet ott erősnek lenni. Természetesen a barátok, kollégák enyhe sajnálkozással vették tudomásul, hogy míg mások Barcelonában vagy Prágában múlatják az időt, én valami önkínzó módon az egyik leghírhedtebb haláltáborba készülök. Hiába hisszük azt, hogy mindent hallottunk már és a borzalmakat nem lehet fokozni. Felesleges azt gondolni, hogy ez egy elkerülhető úti cél lehetne, mégis azt vallom, el kell menni oda. Nem azért mert előtte nem volt ekkora gaztett a világon. Nem azért, mert a zsidók kiirtása precedenst teremtett és akkor, amikor azt hittük, hogy az emberiség tanult, megemésztette a végtelen gonoszságot és már nem tesz ilyesmit, akkor jöttek a kurdok elleni atrocitások és újabb tömegsírok Boszniában.

Az emberi jóság végtelen, ha akarjuk. De a gonoszság, a kegyetlenség olyan mélyen gyökerezik az emberiség génjeiben, a tudata minden szegletében, hogy nem lehet teljes naivitással azt állítani, hogy hasonló nem lesz még. Ilyen szervezett, szisztematikus, precíz halálgyártás viszont kevés volt az emberiség történetében.

Auschwitz 1.

 Az első tábor, amely még csak enyhe próbálkozása volt a náciknak. Néhol még emberi is. A barakkok némelyikében van mosdó, vécé, szalmazsák és takaró is. A kezdetek kezdetén még az áldozatok adatait lejegyzik, lefényképezik őket. Ahogy átlépek a szörnyűséges kapun, a borús ég, a szélvihar szinte hozzásegít ahhoz, hogy elhiggyem, ez időutazás. A zavaró átvizsgálás és fülhallgató és az audioguide készülék használata nem segít abban, hogy többet halljak, érezzek. A helyi idegenvezető borzalmas magyarsággal igyekszik, de rosszul toldalékolt mondatai közepette csak azt érzem, bár keveset szólna.

 Arbeit macht frei! A csúfondáros mondat B betűje fordítva kiáltja a világba, hogy bár ide hurcoltak végtelen sok testet, az emberi lélek dacolni próbált. Csak így kicsiben, egyszerűen, egy fordítva felrakott betűvel. A barakkok közt vonszolva magunkat a hideg szélben, azt érzem, nem jó itt. Lépdelni kell, de talán erős képzelgéssel, nem minden fantáziát mellőzve azt várom, hogy rám ordítson valaki, hogy húzzak vissza dolgozni. Minden filmbeli emlék előkúszik, közben hallom, hogy a 18-as barakkban folytak az emberkísérletek, hogy folyamatos létszámellenőrzés volt, és ha hiányzott valaki, azt tizedelés követte.

Rettenetesen fázom, de nem csak a szél miatt, hanem belül is. Hideg a szívem, a lelkem, mert nem engedem, hogy fájni kezdjen. Aztán az első szúrás ott éri a szívem, ahol a névvel ellátott bőröndök halma áll. Embereké voltak, akik zsidók voltak, cigányok, lengyelek, magyarok, oroszok és még sorolhatnám. Politikai foglyok azért, mert a nácik a lengyel értelmiség írmagját is meg akarták szüntetni. Az egyik teremben nem szabd fotózni. Tonnaszámra áll ott a haj. Nehéz elhinni, hogy a fonatok, a barna, kopott, poros tincsek emberekhez tartoztak. A falakon képek, még a kezdeti rendszerben azokról, akik azt hitték, jobb élet reményében csak máshová költöztetik őket. Nézem az arcokat, fáradtak, üresek, mindenki csíkos rabruhában várja, hogy meghaljon. A tekintetekben nem sok remény van. A kopasz fejek, beesett szemek jelzik, hogy tudják, hol a vég, csak még azt nem, mikor. És a barakkokban a rengeteg cipő, hajkefe, borotvapamacs, mind-mind mutatja, hogy ezek csak tárgyak, mind olyasmi, amihez nem szabad ragaszkodni. Talán ott az élethez is nehéz volt.

A gyerekcipőkkel teli üvegfal előtt már úgy remeg a lábam, hogy nem bírok fényképezni. Apró kis fehér balerinaformájú cipőcskék, kicsinyke bakancsok, bocskorok, aztán jön egy vitrin fehér kis cipővel, kantáros nadrággal és a hideg kívül-belül egyre nagyobb lesz bennem.

Nem, nem akarok a gyerekekre gondolni, akik a legelső körben haltak meg, mert nem volt belőlük haszna a náci társadalomnak. Leveszem a fülhallgatót, hogy ne halljam, amit hölgy mesél. De mintha akkor is bekúszna a fülembe a borzalom. És csak megyek, megyek, nem a lábam visz, csak valami ismeretlen akarat.

A gázkamra bemutatása talán maga az iszonyat. Megérintem a falatkényszerből, mert muszáj, de gyorsan visszarántom a kezem. Érzem a félelem, a vizelet és a halál szagát Ahogy felnézek arra a lyukra, ahol beömlött a Zyklon B, arra gondolok, nem, ezt nem lehet épp ésszel kibírni. Nem szabad fotózni, de megteszem. A krematóriumban Nem és újra csak NEM lehet felfogni, hogy embereket égettek el, majd seperték össze a már nemlétező életük maradványait. A levegő olyan erősen fojtó, hogy állandóan csuklok. Körülöttem az emberek nem mosolyognak, csak lépkednek ugyanolyan beletörődéssel, ahogy valaha régen embertársaik. Hallom, miket beszélnek mögöttem. Hallom, hogy utastársaim hogyan akarnak elhatárolódni az egésztől. Nincsenek jó szavaik, csak annyit hajtogatnak, szegények. A döbbenetnek és a borzalomnak a kifejezéseit nem tudják már ragozni. Az egyik barakkban minden úgy maradt, ahogy régen. A villanykapcsoló ugyanaz, mint 45-ben. Óvatos mozdulattal fogom meg és tudom, hogy nem érezhetek semmit, de akkor is biztos vagyok abban, hogy ott kering a fájdalom, a szenvedés, amit ott hagytak.

A levegő sűrű, a falakat kifestették, de a plafont nem. Csorog le a keserűség, ahogy a torkomon a sírhatnék. A MIÉRT kérdésre nem keresem a választ.

Auschwitz 2. – Birkenau

Oda már nem kell audioguide készülék. Nincs mit mondani. Csak barakkok, a puszta földön alvás, egy barakkban 50 db lyuk, ami a vécé. A felrobbantott égető-és gázkamra látványa újra megcsap. A sínek, ahová begördültek a vagonok, a válogatás, a jobbra és a balra másféle jelentése megmutatja, hogy milyen egyszerű boldogság a mai élet, de nem látjuk meg. Újra az jár az eszemben, hogy felfoghatatlan, ami itt történt. Az egyik barakkban egy gyerekrajz is van, mert a gyerek, mindenhol az marad és próbálkozik. Az élet pedig mindenhol élet marad egy ideig, de itt nem. Itt nincs élet, itt a halál győzött kezet fogva a mérhetetlen emberi gonoszsággal, hogy megmutassa a világnak, hogy lám, ilyenek vagytok, ti emberek.

Az őrtoronyban szétnézve majdnem látom, hogyan érkeztek meg a vagonok sokszor csak holtakkal. A szél meg elsöpri a szagokat, a halált és nem tudok nem arra gondolni, amit a megérkezők érezhettek és láthattak.

A tábor körül ma már lakóházak vannak. Nem értem, hogyan tudnak azzal a tudattal élni itt, hogy a levegő tele van fájdalommal, sírással és szenvedéssel.

 Egyszer mindenkinek kötelező lenne látnia ezt a helyet. Bár az embertelenségnek sokszor nincsen határa, de talán nem szaladna ki oly sok lelketlen mondat a szánkon, ha megértenénk, mit is jelent a halál ekkora méretekben. Talán ideje lenne megtanulni jobban szeretni azokat, akik mások, mint mi. Elfogadni, hogy nemcsak az a jó, amit mi annak látunk.

Hogy más lettem-e, tegnap óta? Nem tudom. Azt viszont igen, hogy a földi létünk határait, az emberek hatalmát más emberek felett előző nap megtapasztalhattam úgy, ahogy a tankönyvek soha nem adják vissza. Az ember nem csak egy szám, ahogy ott volt, nem csak egy átutazó ezen a bolygón, hanem egy lélek, aki ezt a bolygót választotta. Belegondolni is borzalmas, miért.

És a gonoszságnak nincs vége. A Gonosz nagyon jót mulat a gyengeségünkön. Nem merem azt hinni, hogy hatalmasabb, mint a Jó. Talán nem. Ugye, nem?

 

Szólj hozzá