Még ez is! – gondolta ingerülten Lili, amikor felhívta a temető gondnoka. – Beszakadt a sírkő.

Ezt majdnem nevetve közölte vele az öreg Janó, aki nem is volt öreg, de mindenki úgy tekintett rá. Lehet, hogy már gyerekkorában is ráncos volt az arca. Legalábbis Lili emlékeiben mindig úgy élt, mint az az apó, Csontváry festményén, ami a konyhájuk falán állt időtlen idők óta. Janó nem csak örök öregséggel, de emlékezet nélkül született. Pontosabban csak a régi dolgokra emlékezett, a tegnapi történések eltűntek nála a süllyesztőben. Már az is csoda, hogy telefonálni megtanult valahogyan. De csak vezetékesen. Ordított bele veszettül, de használta.

Hatalmas esőzések áztatták a falu termékeny talaját egész tavasszal. Mindenki hálát adott, mert a tavalyi aszály sokuknál elvitte a termést. Most a csodát látták benne. Aztán volt, akinek mégsem hozott csodát. A sírkő nem volt régi. Öt éve csináltatta, három évig fizette a törlesztőjét. Ősszel meg elment az anyja is, aki olyan dacos makacssággal küzdött a halállal, hogy Lili sokszor azt hitte, hogy a halál egyszer majd feladja. Szikár öregasszony volt, aki ennyire elbírt vele, de hát a küzdelem végig egyenlőtlen volt. Csak a halál engedélyezett egy kis játékot. Aztán megmutatta, ki a nyerő. A korán elfogyó testből egy pillanat alatt szállt ki a lélek, de a szája még akkor is átkozódott, amikor már levegőt vennie is nehéz volt. Pokoli természettel áldotta meg a sors. Nem volt olyan ember körülötte, akivel ne veszett volna össze előbb-utóbb. Számára a falu volt a kárhozat tornáca.

Most meg beszakadt a sírkő. Kimosta a víz a talapzat egy részét, és megmozdult az egész kőrengeteg. Az tény, hogy nagyon kis hely volt abban a sírban, de arra azért mégsem lehetett számítani, hogy az anyja elintézi, hogy kikerüljön onnan.

Lili hátán borzongás futott végig. Tudta ő, hogy hibázott, de hát abban vad rohanásban, amikor egyedül maradt az árvaságban, el kellett dönteni, mi legyen. A sírásó az ásójára támaszkodva, a sapkája alól ki-kilesve várta, hogy mi lesz. Ásni nem akart, mert a föld már kemény volt és későre is járt. Másnap reggel a temetés meg annyira sietősnek tűnt, mintha csak szabadulni akartak volna a testtől.

Az anyja csak egyet kért tőle. Igaz régebben, de akkor még komolyan vette. Annyira gyűlölte a férjét, hogy nem tudott volna mellette nyugodni. Pedig a nyugodjék békében felirat ugye mindenkinek szólt, aki elköszönt ettől a földi léttől. Nem is igazán kérte, inkább utasította Lilit, hogy csak oda ne. Hozzá ne. Már az életet is rühellte vele, nemhogy a halált. Osztozzon vele akárki, ő máshol akar a feltámadásra várakozni.

És a kívánsága nem teljesült. A sírásó unottan várt, köpött egyet és azt mondta, hogy sehol máshol nincs hely a 150 éves temetőben, csak a tarackosban, ahol percek alatt megeszi a gaz a sírt. Hatalma volt, nem lehetett ellene tenni.

–       Elvisz az ördög, ha ebbe beleegyezel – suttogta magának azon a novemberi estén. – Ne tedd!

De legbelül már rég tudta a döntést. Az anyja oda fog kerülni az apja mellé, mert ez így van rendjén. Hogy a kívánsága más? Hát most már nem tehet semmit. Sötétedett, reggel 9-kor a temetésre készen kellett állnia sírnak.  Rábólintott. A szíve hevesen dobogott. A lába ütemesen remegett, de nem mondta, hogy legyen a tarackos. A sírásó felsóhajtott, megúszta a munkát. Igaz, hogy a kőlapot is le kellett venni a sírról, de az semmi kis ügynek tűnt egy kétméteres fagyott sírhely kiásásához képest.

De most, ezen a tavaszi reggelen, amikor minden olyan volt, mint egy giccses, romantikus filmben, mert az ég kék volt, a fű valóban zöld, sőt a madarak is csiripelnek ész nélkül, az anyja utána nyúlt, hogy megbüntesse. Rosszul döntött, pedig tudhatta volna, hogy ezt nem úszhatja meg. Hogy is mert ellene fordulni? Nem emlékezett a pofonokra? Arra, hogy egyszer eltört rajta a fakanál, pedig csak lopva belekóstolt felvert tojássárgájába. Az anyja elégtelenre vizsgázott mind emberségből, mind anyaságból. Eszébe jutott az a délután, amikor csirkét vágtak és a macska bepofátlankodott a konyha melletti kis fülkébe egy kis belsőség reményében. Jó ideig ült, nézte türelmesen a gazdasszonyt, aki rutinos mozdulattal bontotta fel a szárnyast, szedte ki a belét, szívét és a zúzáját. A beleket a disznóknak szánta, mert a macskákat rühellte. Ezt az egyet is Lili hosszas könyörgésére engedélyezte, de ha csak lehetett, félre lökte vagy vizet löttyintett rá puszta szórakozásból. A macska tudta, hogy nincs szerencséje ennél a háznál és jobb sorsot is érdemelne, de a kislány szeretete ott tartotta. Azon a napon a falánksága lett a veszte. Megérezte a csirke szagát és megfeledkezett arról, hogy ő húzhatja a rövidebbet.

Amíg a ház asszonya azzal volt elfoglalva, hogy külön válogassa a leveshez való húsokat, addig ő puhán, fejét lesunyítva lopakodni kezdett a vödörhöz, amelyben a disznóknak szánt bél volt. A cél előtt talán csak egy pillanattal megfordult Lili anyja kezében a nagykéssel, és elöntötte a méreg. Úgy vágta a macskához, hogy a nyele eltörött, és ezzel egy időben a macska felfordult. Lili sikított, az anyja kiabált.

Akkor, ott rájött, hogy egy végtelenül gonosz emberrel lakik együtt, akit anyának kell szólítania. Azóta elmúlt vagy negyven év. Sok minden megváltozott. Lili is. Szép lassan jött rá csak arra, hogy a düh nem mindig a megátalkodottság jele. Volt abban keserűség, bánat és szeretetlenség is.

Most meg ez a hívás. Mint valami brazil szappanoperában. Beszakadt a sír, ahová beerőltették az anyja koporsóját. Újra kell csináltatnia. Megint egy rakás pénz. A sírkövekre vajon van garancia? Nem jutott eszébe ezt megkérdezni. Ki a fene tesz fel ilyen kérdést? A sír nem rövid időre készül. Olyan, mint a piramisok, csak ezekbe senki nem rejt kincseket. Feltörni sem akarja senki, legfeljebb az idő, de azért az is türelemmel szokott lenni.

Éjjel anyjáról álmodott. Olyan horrorfilmszerűt. Kiment hozzá a temetőbe, hogy megkérdezze, hogy van. Erre egy mély, élő hangra nem hasonlító duruzsolás volt a válasz. Csak annyit értett belőle, hogy Te is! De ezt többször is kivehette. Felriadt. A szoba csendjében mintha újra hallotta volna a te ist! Persze csak képzelődött. Felkelt, ivott egy pohár klórszagú vizet, de visszaaludni már nem tudott. Még nem is pirkadt. A távolból egy kutya vonítása hallatszott, de csak tompán. 

Másnap első útja a sírköveshez vezetett. Haragos volt és ideges. Épp, hogy kifizette az előző munka részleteit. Új mosógépet akart, nem egy újabb kőlapot. Gyűlölte a sírköves udvarát. Tele volt mintákkal, mint egy rendes üzlet, de hát ki akar a gránitok közt válogatni hosszú perceken át. Nem tudta ép ésszel felfogni, hogy ha már valaki kőfaragónak megy, akkor miért ezt a fajtáját választja. Készítsen homlokzati díszeket vagy tudja a rosseb miket, de ne  börtönt halott emberek testének kőből és méregdrágán, hibás feliratokkal a gyászoló özvegy és versike sorainak félrevésésével.

József, a kőfaragó olyan morcos volt, mint aki tudja, hogy a szakmájához nem illik a vigyorgás. Tömören beszélt és meggyőzhetetlen volt minden alkudozáskor. Ha az 280 ezerbe kerül, akkor annyiba. Vita nincs.

–     --    Nem volt jó a talaj tömörítése – szögezte le azonnal. – De az is biztos, hogy nem mi csináltuk.

–     --    Igaz – mondta Lili beleegyezően. – De most magával szeretném megcsináltatni a legjobbat.

Ez a hízelgés csak az ár miatt szaladt ki a száján. József ránézett, bólintott. Négyre találkozót beszéltek meg a temetőben.

Lilinek csak napközben jutott eszébe, hogy a garanciát már megint nem kérdezte meg. József pontos volt, mint a halál. Elvégre valamilyen módon az ő szolgálatában állt. Amikor megálltak a sír mellett, a férfi hátra tolta a fején a micisapkáját és felmordult.

–     -    Azt nem mondta, hogy el is tört a lap és oldalt is elrepedt több helyen! – mondta mérgesen.

Valóban nem mondta. Nem is tudta. Most látta csak, hogy a kár sokkal nagyobb, mint ahogy a temető gondnoka jelezte.

–       --    Meg lehet javítani?

–       --   Az biztos, hogy ez nem az időjárás miatt csúszott el. De nem is a tömörítés miatt.

–      --     Mit mondd?

A férfi érezte, hogy most nagy dolgok tudója. Ezért hatásszünetet tartott.

–    -- Ez kérem, rongálás! Nézze csak meg! – mutatott a fedőlapra. Valaki éles, kemény szerszámmal üthetett rá. Látszik a repedésen az emberi kéz nyoma.

Lili értetlenkedett. Nem az esőzés miatt csúszott el a műkő? Nem amiatt, hogy rosszul készítették el az alapot?

–     --   Ugyan, ki tenne ilyet? Ez egy katolikus temető. A gondnok nem mondta, hogy sírrongálás történt! – tiltakozott azonnal.

–       --   Az lehet, de akár ő is tehette.

–      --    A Janó?

–      --    Az. Van pár kőfaragó cimborája. Lehet, hogy nekik akart munkát.

–     --   De a telefonban egyiket sem ajánlgatta.

Erre József nem tudott mit mondani. Csak nézte a vékony, ballonkabátos nőt, akinek arcán kezdett lassan nyomot hagyni az idő és nem akarta elmondani neki, hogy a maffia itt is működik. Maradjon csak ebben a szent naivitásában, ha eddig nem nyílt ki a szeme.

–     --  Akkor mi legyen? Megjavítsam vagy újat akar?

–     --   Újat? Dehogy!

–    --    A javítás sem lesz olcsó. A fedőlapot meg akárhogy is van, ki kell cserélni. Ez kő, nem lehet toldozni, foltozni.

–      --     Sejtem. De én nem vagyok túl jól eleresztve. Átgondolom.

József morgott valamit a bajusza alatt, ami lehetett beleegyezés, de elfojtott káromkodás is. Megbillentette a sapkáját és már ott sem volt pár másodpercen belül. Ahol nincs munka, ott ne szórakozzanak az idejével.

Lili nem bánta, hogy ilyen gyorsan lelépett. A feje tele volt kínzó gondolatokkal. Ki tehette tönkre a sírkövet? Vagy bolondság, amit a kőfaragó állít? Honnan vegyen már megint egy rakás pénzt, amikor amúgy is szűkös a kerete? Megint hitel. Olyan ez, mint valami örvény. Beszippantja az embert, megcsócsálja és kiköpi. Amikor már majdnem fellélegzik a szerencsétlen, jön egy újabb. Az egész élet egy természeti katasztrófa. Már az is csoda, hogy eddig túlélte. Pedig volt része hurrikánban, földrengésben, árvízben és cunamiban is. De valahogy mindből kivergődött. Valószínűleg a két gyerek miatt. Az egyik, a nagyobbik már dolgozott az egyetem mellett. Fantasztikus csaj volt. Talpraesett, vidám, született szervező. Egyetlenegy dologban nem volt sikeres: az pedig a magánélet. A családi karma, gondolta sokszor Lili. Mindenki vitte tovább, úgy görgette a rossz kapcsolatokat, mint a szkarabeusz a galacsint, bár az néha elérte a célját.

Már a nagyanyja is meg volt átkozva. Brutális férje, aki verte, pedig nem is ivott, tett róla, hogy a család minden nőtagja óvatos érzésekkel sétáljon be a kapcsolatok erdejébe. Aztán a mártír anyja, aki a szerelem helyett az ápolónőség nehéz terhét vitte tovább. Őt szavakkal bántotta a férje. A baleset után, ami olyan banális volt, mint egy rossz csehszlovák film valaha, tíz évig gondozta a mozgásra képtelen férfit. De köszönet érte nem járt. A tolókocsiból is ráhúzott a botjával az apja arra, aki nem azt csinálta, amit ő elvárt. A szája nem sérült, az agya sem, csak menni nem tudott. Lili sokszor kívánta, hogy bár némulna meg valami csoda folytán. Amióta lelesett a létráról, amint a cseresznyét szedte, csak a gonoszság éltette. Mindenkit szidott, mocskolt és hadonászott a botjával.

Kiállhatatlan természete miatta nem sokan látogatták, pedig előtte volt cimborája bőven. Aztán azok elmaradtak. Nem tudtak hasznot húzni belőle, akkor már nem ért semmit nekik.

Az anyja meg csak tűrte. Néha üres tekintete felvillant, amikor a düh felülkerekedett a mártíromságán, de gyorsan benyelte. Valószínűleg nem sok választotta el attól, hogy egyszer lelökje a dombtetőről. Bele a patakba, ami a kertjük végében folydogált. Ehelyett nem büntetendő dolgokban élte meg a kegyetlenkedéseit. Ezért halt meg a macska, repültek a haldokló kiscsirkék a disznók közé. Ezért kapott ki oly sokat Borzas, ha nem tudott ellenállni a tyúktojásnak. Borzas fantasztikus házőrző volt, de ha volt előző élete, akkor biztosan nagy ínyenc lehetett, ugyanis a tojás volt a mindene. Megevett majdnem mindent, de a tojászabálás után olyan elégedetten került elő, hogy azonnal tudni lehetett, hogy aznap néhány tyúk-ajándékkal kevesebb lesz a kamrában.

Nem tanult a botozásból. Lili sokszor hallotta keserves vonyítását, mert az anyja mindig megverte a tolvajlásért. Volt olyan is, hogy forró tojást dugott a szájába, de a kutya még ezt is elviselte. Semmi nem tántoríthatta el attól, hogy megdézsmálja a fészkeket. A heti verés szinte megszokott lett. Borzas természetesen rühellte Lili anyját, de leállni képtelen volt. Mint aki élvezi a verést. Ezt egyszer az anyja mondta. Valószínűleg önmagára is értette, mert a kimondott gondolat még dühösebbé tette. Gyáva volt a változtatáshoz, ahogy Borzas is. Hasonlítottak egymásra, talán emiatt is gyűlölték egymást ennyire.

Gondolataiban kanyargós utat téve visszajutott saját életéhez. Az ő pokla is megért egy misét. A nehezen kiválasztott és megtalált férj nem sokkal a házasságkötés után megcsalta. Aztán még vagy fél tucatszor. Olyan pimaszul csinálta, hogy Lili meghökkent. Nem tagadta egyszer sem. Minden alkalommal felajánlotta a válást, de a nő nem élt vele. Inkább szült két gyereket neki. A férfi lubickolt az apaságban, de ez nem tántorította el attól, hogy más szoknya után koslasson. A nő, a hódítás volt a lényeg. A hiúsága messze felette állt minden tulajdonságának. Jóképű volt, az a sármos, nőbolondító fajta. Mindez remek humorral párosult. Nyert ügye volt tízből kilenc és félnél. A felesége csak egy kellék volt, mert jól mutatott az összképben az, hogy a háttérben tökéletesnek látszó álcsalád támogatta.

Mégis Lili indította be a válást. Váratlanul és meglepően határozottan. Nem sokkal apja halála után. Akkor érezte meg először, hogy az élet véges. Előtte ennek tudata nem kavarta fel. Fél év alatt szabad lett. Azóta egyetlenegy alkalommal találkoztak csak. Véletlenül a Vásárcsarnokban, ahol a férje egy nővel sajtot kóstolgatott.

Vihorásztak, mint az ostoba tinik. A semmi kis nő belekarolt a férjébe és a tekintetében a félistenségre felnéző nő rajongása virított. Ennyi elég volt a férjének. Mindenkitől rajongást várt. Nem az volt a fontos, hogy őt magát lássa, hanem az, hogy úgy érezze, hogy ő maga valami istenkirály egy nőstény szemében. Ezt tőle is megkapta, hiszen Lili, az átlagos kis nőnemű elájult tőle hosszú éveken át.

Minden tette elvarázsolta, leszámítva a megcsalásokat. Titkon azért arra is gondolt, hogy lám, lám, mennyire különleges a férje, ha ennyi nő ráveti magát. Józanabb pillanataiban megrémítette önön ostobasága. Most pedig ott álltak előtte és kikerülni őket nem lehetett. Sehol nem látott egérutat, ezért minden bátorságát összekapva hozzájuk lépett. Egy gyors köszönés, egy hogy vagy, de nem érdekel a válasz-kérdés és már túl is volt rajtuk. Sokkal könnyebben ment, mint sejtette. A félelem az, ami marokra fogja legtöbb esetben a szívet, most épp nem ért rá oly erősen szorítani, ezért legyőzte.

A temető kapujában jutott csak eszébe, hogy nem kérdezte meg Janót, hogy szerinte mit történt a sírral. Visszafordult és bekopogott az apró portásfülke ajtaján. Egy buta arc jelent meg a jelzésre.

–      --   Janó, maga szerint mi történt anyám sírjánál?

Az öreg úgy nézett rá, mint, aki nem fogta fel a kérdést. Így a válasz is csak igen megkésve érkezett.

–     ---     Ezt miért kérdi, Lili asszony? Tán nem látta a törést? – A hangja ellenségesen csengett.

–       A sírköves azt mondta, hogy a sír nem magától omlott be.

–       --  Jóska beteg, ha ezt mondja! Ugyan mi mástól?

A nő nem tudta, érdemes-e ezt a beszélgetést folytatnia. Megvádolja? Vagy célozgasson rá, hogy mi is történt valójában? Hiszen ő sem tudja a választ.

–     --  Az állítja, hogy valaki szétverte a kőlapot. – Ezt a mondatot igen halkan mondta. Gyűlölte a konfliktust.

–      --   Szétverte? Ugyan mikor? Fényes nappal mindig van itt valaki! Éjjel meg ki jönne csak azt az egy sírt rongálni? Ostobaság.

–        --   Lehet…- egyezett bele túl gyorsan. – Azt reméltem, maga tud róla valamit.

–       --  Nem tudok.

–       --  Ha tudna, elmondaná?

–       --    Biztos lehet benne.

Lili nem forszírozta tovább a dolgot. Megköszönte a semmit és elindult haza. A hűvös márciusi szél összerántotta rajta könnyű ballonkabátját.

Nem lett okosabb, nem jutott semmire, sőt újabb gond szakadt a nyakába. Bankot kell keresni, ami hajlandó neki hitelezni gyorsan és rövid időre.

Még szerencse, hogy a kisebbik gyerek sem volt otthon, mert nagyon jól esett neki hallgatni, nem beszélgetni a gondjairól. A kisebbik, aki nagy focistának készült.

És éjjel megint jött az az álom. Hallotta a hangot, ami más volt, mint az anyjáé, de pontosan tudta, hogy az övé. Csakis az övé lehetett, ezer közül megismerte volna. Olyan ridegséggel kimondani az ő lágy nevét senki nem tudta, mint a saját szülőanyja. Újra csak annyit mondott: te is. Aztán halványodni kezdett az amúgy sem tiszta kép és a távoli hang még egyszer elsuttogta a két vészjósló szót. Ő pedig kiabált, sikított, majd felriadt.

A szoba kellemes melegében csak lassan nyugodott meg. Nézte a falon a kedvenc színésznője felnagyított művészfotóját. Szenzációs nő volt, tele vággyal, hittel és csalódással. Megnyugvás volt látni szép metszésű száját, bizalommal teli tekintetét.

Mit jelenthet megint ez az álom? Mit jelenthet a sírkő, amelyről senki semmit nem tud, mégis történt vele valami? Nem akart ostoba jelekbe kapaszkodni vagy belemagyarázni valamit a történésekbe. Már pirkadt, mire visszaaludt. Nem esett jól az ébredés.

A kávéfőző lustán kotyogott, a pirítós meg túlpirított. Még jó, hogy szombat volt, nem kellett rohannia. A konyha köve finoman hűtötte a talpát. Semmi nem zavarta a csendet. Akkor még nem sejtette, hogy látszólagos boldogságának utolsó két napját éli. Nem sejlett fel benne, hogy a sírkő-probléma egyáltalán nem megoldhatatlan. Nem örült különösebben a langyos napsütésnek sem, csak a takarítás járt az eszében.

Hétfőn reggel viszont a te is értelmet nyert. Az a telefonhívás, amely akkor ütötte meg, amikor épp a munkahelyére ért, megmagyarázta a jelet. A nőgyógyászati asszisztens csak annyit kért, hogy fáradjon be a doktor úrhoz megbeszélni a rákszűrés eredményét.

Igen, ő is. Ennyi volt. Vagy mégsem?