Adva van egy macska, ami egy langyos, tavaszi napon, életének első pár hónapjában betéved egy óvoda területére. Fehér, kedves, bújós és végtelenül barátságos. Persze kedvenc lesz. Az egyik óvónő befogadja, dédelgeti, eteti és körbeveszi olyan szeretettel, amit egy állat csak kaphat az embertől. A cica kezdetben menekül a sok ovis elől, de aztán megszokja, hogy folyton simogatják, kergetik és olykor megrángatják a  farkát is. A sztereotípia az, hogy a gyerekek szeretik az állatokat. Tízből 3 biztosan állatorvos akar lenni, folyton könyörög egy háziállatért, amelyre sok olyan ígéretet tesz, amit nem teljesít. A mai gyerek mindent akar, természetesen állatot is. Húsvétra nyulat, karácsonyra, ha lehetne, rénszarvast is. A fentiek, ott a magasban azonban jól elrendezték ezt, mert bár a nyulak nem menekülnek meg a dédelgető ajnározástól, ami egy hétig sem tart, szerencsére a rénszarvasok igen, mert errefelé nem nagyon találkozhatunk velük. De ha kisebb lenne némelyik, ha meg lehetne venni őket a rénszarvasboltban, akkor biztosan egy-két hétre kikönyörögné a kisgyerek azokat is.

A háziállatok, a kedvencek mindig is a gyerekek életének szerves részei voltak, de azok tartása, gondozása, felügyelete a nevelés elengedhetetlen része kellene, hogy legyen. Mégsem az sok esetben. A vágyak azonnali teljesítésének eszközei, mert ha lehet macskánk, kutyánk, gőténk, akkor miért ne legyen, hiszen ebben a világban nincsenek korlátok, harsogja a reklám is minden este. A gyerek megkapja, mert cukin néz, mert szeretné és azért is, mert ma a legtöbb szülő nem mer nemet mondani, meg nem is akar, ugyanis azt hiszi, hogy a szeretet kifejezése okvetlenül a megvásárolt tárgyak, állatok mennyiségével egyenlő.

És most visszakanyar a fent említett óvodai macskához. Múlnak az évek, változik a macska is, mert kicsinyei lesznek, elveszíti őket, aztán újabb kölykök, majd egyszerre csak bekövetkezik a nőiességének elveszítése is némi orvosi behatással. Változnak a gyerekek is, mert bár sokan kedvesek, azért néhányan rácsapnak, megrángatják a farkát, megkergetik, amikor épp alszik, vagy teleszórják virágszirmokkal, mert úgy olyan szép. És a szülő nem nagyon szól semmiért. Nem szokott, nem zavarja, hiszen az csak egy állat, meg nem is az övék. Hadd játsszon csak a gyerek, hadd csapkodja, nem gond az. A macska meg tűr, jámbor, hagyja, hogy szórakozzanak vele, néha puhán odacsap, de nem nagyon, épp csak figyelmeztetően.  A gyerekek, akik ma a korlátlan szabadságot élik a mindennapokban, mert senki nem meri őket határok közé szorítani, mondván, hogy sérül a lelkük, meg az egyéniségük nem bontakozik ki, egyre merészebben próbálkoznak a macskával játszadozni. Kicsit megbökik bottal, kicsit jobban megcibálják, ha alszik, mert nehezebben akar felkelni. Aztán egy nap bekövetkezik a „borzalom”. A macska megkarmol egy kis ovist. Nem nagyon, épp csak ahogy egy óvatos anyamacska karmolna. Mert elege van, mert szeretne békében lenni, mert pihenne, mert nem játékszer és nem elkényeztetett gyerekek kedvenc plüssállata, hanem élőlény.

Józan ésszel azt feltételeznénk, hogy a szülő ekkor azt mondja, hogy ejnye, gyerekem, talán nem kellett volna rángatnod, cibálnod a macska farkát, mert ő sem ártott neked. A karmolás, meg amolyan katonadolog, mondták régen, észre sem vették, ha volt olyan a gyerekeken. Beletartozott a gyereklét szépségébe, ahogy a sebek a térden és a folytonos esés, kelés az udvaron, lepotyogás a bicajról vagy hasonlók.

De ma ez másként van. Az anyatigrissé váló anyuka balhét csinál, mert a macska lehet, hogy veszett. A karmolás pedig majdnem halálos? Á, dehogy, hiszen a gyerek másnap, harmadnap is az óvoda udvarán szaladgál. De a szülő nem nyugszik. A macska biztosan veszett, mehet feljelentés a jegyzőnél, majd a macskát el kell vinni karanténba megfigyelni. És okvetlenül oltatni kell, csak mert a szülő nem volt kellőképpen résen, nem tanította meg a gyerekét arra, hogy minden élőlényt tisztelni kell. Nem magyarázta el neki, hogy az állat nyúzása nem vezet jóra, mert nem biztos, hogy az sokáig tűri….

És az ovis macska, ami már nagyon régóta sokak kedvence, mert szép, kedves, de nem bírta ki egy gyerek szeszélyeit, eltűnik és arra vár, mi lesz a sorsa. Pontosan tudja mindenki, hogy nem veszett, nem vad, nem szeszélyes, egyszerűen csak elege lett és odakapott.

A történet banális, jelentéktelen is a mindennapokban, mégis érzékelteti, hogy a nevelésnek mekkora szerepe lehetne. Megmutatja, hogy a szülőnek nem az a dolga, hogy végrehajtó legyen, hanem, hogy megtanítsa a gyereket arra, hogy nem érte van minden. Nem tábortüzet kell oltani tűzoltófecskendővel fél napon át, hogy ne legyen erdőtűz, hanem ott kell rakni tüzet, ahol szabad, és ahogyan szabad.

A kis fehér macska meg a fal mellett nyújtózkodik ma még, és nem sejti, hogy elkövetett valamit. Hempereg a porban, nincs tudatában annak, hogy nem sokára mennie kell, és hogy lehet-e még ovis macska, azt csak a jó isten tudhatja.