Csak tíz évet késtem. Vagy talán egész életemben sikerült késnem. Nem tudom.

Abban a korban, amelyből én jöttem, a fényképek jóval ritkábbak voltak és kevés mosolygós arc volt rajtuk. A gyerekek gyerekruhában jártak, nem pózoltak kis felnőttként. A felnőttek sokkal idősebbnek tűntek, mint a mostani, hasonló korúak. Abban a világban a gyerekek sokat játszottak, de a telefon és óra nélkül is pontosan haza kellett érniük, mert a vacsora mindig ugyanakkor volt, no meg az ebéd is. Senkinek nem jutott eszébe, hogy esetleg később enne, mert az egyszerűen nem volt szokás. Azokban az időkben a gyerekek nem voltak a felnőttek barátai és nem is uralkodtak felettük. Senki nem gondolt arra, hogy haverkodnia kellene a gyerekével, vagy arra, hogy vajon az miért unatkozik. A felnőtt dolgozott, tette a dolgát, a gyerek szintúgy és ezek az utak ritkán keresztezték egymást.

A lelki sérelmekkel negyed ennyit sem törődött senki, mint manapság, mert a fáradtságtól ájultan dőltek ágyba esténként. A kisgyerekek meg kijátszották magukból az örömöt, a fájdalmat és a sérelmeket is. Verekedtek, veszekedtek és vetélkedtek is egymással, de a gyerekvilágban nagyjából mindenki helyet talált magának. Megoldotta a gondjait. Ha akadt némi elintézendő ügy, elégtételt vett. Adott is, de kapott is, és helyette senki nem ment el felpofozni egy másik gyereket a szülői fölény jogán.

Akkor még azt tanították, hogy a te problémádat más nem nagyon oldhatja meg, nem élhet helyetted senki, és ha valami fáj, akkor az neked fáj, hiába szeretnéd másokra tukmálni.

Megtanították, hogy a tanulás, az tanulás, és helyettünk senki meg nem teszi, fel nem ment a kötelességeink alól és nem is akar a mindennapi lét nehézségeitől megkímélni, mert akkor gyengék, erőtlenek és pipogyák leszünk felnőttként. Úgy meg nagyon nehéz boldogulni.

Valaha, nagyon régen, nem volt divatos a folytonos ölelgetés, puszilgatás, főleg nem szájra, ami egyértelműen a szerelem jele. A gyerek nem volt senkinek a hercege, hercegnője legfeljebb a mesékben, de azért szeretni akkor is lehetett és tudtak is, csak másképp.

Amikor felnőtt lesz az ember, azt hiszi, nincs szüksége már olyan nagyon a szüleire. Sokszor haragszik, dúl-fúl, viszi a rengeteg bántást, amit kapott. Mert a szülők bántanak is. Szóval, öleléshiánnyal, a dicséretek elhallgatásával.  Olykor fizikálisan. Ahogy egyszer nekem mondta anyukám, amikor felnőtt fejjel felróttam neki, hogy soha egy jó szóval nem biztatott, hogy csak azért nem tette, hogy ne legyek nagyképű. Ennél szomorúbb választ aligha mondhatott volna.

Az a gyerek, aki csak rosszat hall, aki a szüleitől nem kap elismerést, nem lesz maradéktalanul elégedett soha önmagával. Annak nem tud megfelelni, akitől a feltétlen szeretet járna, hiszen a világra kívánta, akkor hogyan várhatna másoktól jót a későbbiekben?

Tíz éve, ezen a napon, édesapám úgy döntött, elég a földi létből. Nem voltam mellette, de mindig tudtam, hogy még a halál is az ő döntése lesz. Mert ideje van a meghalásnak is, mondta jó néhányszor.

Nála keményebb, erősebb embert nem ismerek azóta sem. Nem simogatott, nem szeretgetett, meg is vert sokszor. Úgy, ahogy ma elképzelni is nehéz lenne. Pálcával, nadrágszíjjal. Olyan hurkás volt a combom, hogy másnap az iskolában tornaóra előtt nem mertem levetkőzni.

Nehéz leckéket kaptam tőle, és hosszú ideig tartott, amíg megértettem, hogy ő csak így tudott szeretni. Mert szeretett, az biztos. Tudtam. Éreztem, pedig ennek kevés jele volt. De ma, tíz évvel később, ha becsukom a szemem és magam előtt látom apró kis szemeit, mindig mozgó, siető alakját, hallom haragos kiabálását, tudom, hogy miatta lettem olyan ember, amilyen vagyok. Valószínűleg nem véletlenül választottam őt édesapámnak. Hosszú évekbe telt megtanulnom, hogy ő így volt képes embert faragni belőlem.

Most, legyen akárhol is, bár tudom, hogy makacs ember lévén addig szobrozott a Mennyország kapujában, amíg Szent Péter azt nem mondta, hogy elég volt, bejöhetsz, csak azt mondanám neki, hogy köszönöm.

Köszönöm, hogy ő volt az apám, köszönöm, hogy a lánya lehettem. Remélem, hogy az életem során büszke tudott lenni elsőszülöttjére. Köszönöm, hogy annyit adott, amennyit csak tudott, még ha én azt kevésnek is éreztem sokszor.

Tíz éve kedd volt… Akkor lettem felnőtt félig…Felnőtt félárva.

Köszönöm, édesapám, hogy a világon lehetek. Miattad.