2019. jún 28.

Shoppingkirálynő

írta: Hildaságok
Shoppingkirálynő

Nyár van, jajgatós-kánikula. Rögtön július, elkezdődtek a leárazások. A vásárláson gondolkodtam, most félre a nehéz témákkal.  A vásárlási roham mindent elsöprő lehet, erejét csak egy nő értheti meg. Vásárolni jó, meg kell is, mert nincs az a ruha- és cipő meg táskamennyiség a világmindenségben, amire egy nő azt mondaná, elég. Tisztelet a kivételnek, de azok, akik nem törtetnek, nem válogatnak, nem bámészkodnak ruhaboltokban, holtbiztos, hogy vendégek egy másik bolygóról. Természetesen antishoppingoló minden férfi úgy 40 felett, mert az alattiak már ráéreztek a pénzköltés efféle szépségeire.

Vásárolni olykor muszáj! Van az az erős kényszer, és most nem a krumplira vagy a kenyérre gondolok. Kerülhet az ember lánya olyan helyzetbe, amikor nem tehet mást, minthogy megveszi azt, ami tervben sem volt. Pl. egy 12. táskát, ami jóval drágább annál, amit megengedhetne magának. És nincs is szüksége rá. Ez utóbbi oltári mondjuk hatalmas áltatás, mert táskára mindig szükség van. Kell kisebb, közepes és nagy, pakolós is. Kell hátra való, oldaltáska meg olyan dísz-izéke (boríték alakú, vagy mifene!), amibe a papír zsebkendő is csak sírva fér bele. Még fogni sem kényelmes, de sikkes.

Szóval a muszáj-vásárlás. Adva van egy hétfői nap, amikor mindenki jajong a hétkezdet miatt. Este fél 8, lassan zárnának a boltok a plázákban. A vonatra váró vásárló bóklászik az üzletek között, várja, hogy teljen az idő. Az eladók csúnya tekintettel méregetik, mert rettegve gondolnak arra, még betéved és miatta majd később takaríthatnak, tán még mosolyogniuk kell ezen a késői órán. A még nem-vásárló egyelőre nem érzi, hogy a jelenléte kínos, csak az idő lassú múlása miatt nyavalyog magában. Aztán meglátja a táska-mennyországot. Hoppá, ez a bolt mindig is mumus volt, be nem ment volna, hiszen minden túl szép, túl elegáns. De van az a pillanat, amikor megérik a helyzet a nézelődésre. És belép. Mosolyogna, ha nem látná az eladó szúrós tekintetét. Épp vasvillákat formál a pupillája. Lassan megérzi a hátán a kiélezett hegyek kaparását. Mégis nézelődik, hadd teljenek a percek. És akkor előbukkan a világ legédesebb, legcukibb táskája. A mérete ideális, a belseje is remek elosztású, kis figyegők is vannak rajta. Egyszerűen tökéletes. Nagyon hasonlít a többi táskájára, de ezen ott a márkajelzés! Azt kiabálja messziről, hogy drága vagyok, különleges vagyok! Közben meg huncutul vigyorog minden betű.

Az eladó nem titkolt utálattal nézi a vevőnek nem látszó személyt. Az órájára bazsalyog és az utolsó 20 percben arra kéri Mihály arkangyalt, hogy repítse már ki innen ezt a csillagszemű idiótát, aki azt hiszi, hogy a táska boldogságot ad.

A vevő, aki érzi a felette gyűlő feszültségfelhőből kitörni készülő vihart, váratlanul odafordul a gyilkos tekintetű eladóhoz és felteszi a nagy kérdést: ez mennyibe kerül?

A megvetéshullám már fodrozódik. 15 perc van zárásig is egy bolond, akin látszik, hogy semmiképp nem tudna sokat költeni, azt meri kérdezni, mennyi?

Mondhatná, hogy sok, nagyon, nagyon sok, de azért van annyira jól nevelt, hogy nyel egyet előtte. Megmondja, de a szeme azt sugallja, hogy ne játsszunk már egymás idejével, mindketten tudjuk, hogy úgysem veszed meg.

A vevő, aki érzékeli a becsmérlő nézést, hirtelen öntudatra ébred. Őrá ne nézzen senki ilyen megvetően. Tudja, hogy elmúlt 20-a, sőt, de nem baj! Elmosolyodik, mert az a leggonoszabb fegyver ilyenkor. Teljes testtartással az eladó felé fordul és ennyit mond: akkor ezt kérném.

Még pontosan nem tudja, hogy van-e elég pénz nála, de  váratlanul eszébe ötlik, hogy a gyerek úszásra félretett pénze a táskája (a mostani, a nem érdekes, a megunt) titkos rekeszében várakozik. Pontosan azért, hogy eszébe ne jusson elkölteni.

De most vészhelyzet van. Nem lehet nem megvenni azt a táska-gyönyörűséget, mert akkor szégyenszemre vesztesen kell kikullognia a csodás üzletből. Ezért benyúl a titkos rekeszbe, finom mozdulattal, fél kézzel nyitogatja a borítékot. És sikerül. Kihalássza a pénzt, és diadalmas arccal nyújtja át. Nyert! Vett egy méregdrága tárgyat, amire nem is volt szüksége és egy jó adag önérzetet, amire viszont nagyon.

Olyan léptekkel távozik, amilyenekkel ritkán. Méltósággal, felemelt fejjel és feliratos szatyorral, amely fennen hirdeti, hogy győzött.

 

A vonaton leülve hátul, az enyhe alkonyati fényben ránéz a táskára és a diadal édes íze betölti a lelkét. Az e havi úszáspénzt meg valahogy kigazdálkodja. Ha nem, akkor nem úszik a gyerek. Helyette bicajozhat, az ingyen van. 

Szólj hozzá