Miett, nem Almády, nem a regényhős, akit Zilahy alkotott, hanem csak egy nyúlánk, harmincas nő álldogált tétován a magas kőkerítés mellett. Ezzel a névvel nem lehetett mit kezdeni, emelt fővel kellett hordani, mert alig volt ember, aki ne kérdezett volna az eredetére.  Már krónikusan merev arccal tudta végig mondani a mesét, amelyben anyja a régi regény hatásától nem szabadulva a kislányának ezt választotta.

Vonásaiban volt némi arisztokratikus gőg, ahogy ezt a név is sugallta, de csecsemőként nem lehetett sejteni. Mostanra már megszokta.

  A csengő hosszas bámulása nem segítette a döntésben. Bemenni vagy elfutni. Ez volt a kérdés, és ez legalább annyira nehéz volt, mint a hamleti. A fákról lágyan peregtek a levelek. A kis budai utca halk csendességgel várta az őszt. Az árnyékok beterítették a járdát és kellemes szélkabát borult a véletlenül arra gyaloglókra. A régi villa fala pontosan annyira mállott, amennyire egy jó fotózáson illet volna. Romantikusan romos volt.

  Miett egy hete gondolkodott a válaszon, de most itt állva, nem a telefon mögé rejtőzve, vagy egy semleges üzenetben gyáván megfutamodva, nem tudta, mit akarhat vagy mit akarjon.

  Lillát ovis kora óta ismerte. Önzetlen volt és kedves. Minden helyzetből képes volt viccet csinálni. Még akkor is, amikor egyszer alsóban eltört a keze. Leesett a fáról. Nem jajveszékelt hangosan, csak annyit mondott, majd összeforr, de addig sem kell Mari néni kín-tesi óráján kötelet másznia. Ezután sírt egy rövidet.  Ha csak lehetett, együtt mentek iskolába. Még a középiskolás években is szoros volt köztük a kapcsolat.

Miett előbb ment férjhez, Lilla sokáig kereste az igazit. Amikor megtalálta, mindenki döbbenten tapasztalta, hogy az Igazi a Föld bolygó legjelentéktelenebb pasija. Az előnytelen külső, ami elálló füleket és semmitmondó arcot jelentett, egy végtelenül meleg szívet és odaadó lelket takart.

Ő megértette barátnőjét, aki 30 éves korára igazi szépséggé formálódott. Külsőleg.

A hernyóállapot nála tovább tartott, mint másoknál, mert elhagyva a kamaszkort, a pattanásos arcbőrt, nem változott pillangóvá, inkább egy semmitmondó lepkévé. De mostanra minden más lett. Aztán az évek, a munkahelye, az elhallgatott kalandok átformálták.

  Az esküvőjén Miett megállapította, hogy nála szebb menyasszonyt nem látott még. Hamvas barackbőre, lágy esésű kontya és nem utolsósorban a mosolya tünékeny angyallá magasztalta. Ábel nem tudta levenni a szemét róla. Ahogy a többi férfi sem. Még Balázs sem, pedig igyekezett. Legalábbis ő így gondolta.

  Ő volt a menyasszony tanúja, a csodaszép gyerekkori barátnőé, aki az előző héten olyan kéréssel fordult hozzá, amilyen nem sokszor hangzik el a világon. Vagy csak az amerikai filmekben. Először még viccesnek is tűnt, de csak egy kósza pillanatig. Lilla beesett szeme, könyörgő tekintete már semmiben sem emlékeztetett a két évvel ezelőtti lányra.

  A konyhában ültek. Ő azon a rozoga hokedlin, ami a dédié volt.  Szerette, sehogyan sem akart megválni tőle. Nem illett a csillogó-villogó IKEA-bútorok közé. Épp ezért. Masszív volt, kicsit sem inogott, pedig megvolt vagy 60 éves. A fehér festék erősen pattogzott róla, ám még így is fityiszt mutatott az időnek.

  Barátnője arcán csendesen csorogtak a könnyek. Újra az a kislány volt, akit oly jól ismert. Az a gyáva, aki a cseresznyelopás után beárulta mindkettőjüket. Az árulás után egy ideig kerülték egymást, de aztán elszállt a harag. Miett is igyekezett elfelejteni, hogy egy hét szobafogságot kapott nyár közepén.

Most is riadt volt, és újabb árulást készült elkövetni. A macska is megérzett valamit a feszültségből, mert csak egyszer dörgölőzött az asztal lábához, majd kivonult. Máskor leheveredett a küszöbre és onnan leste asszonyát remélve, csurran-cseppen neki valami a főzés során.

–       Édesem, ha volna más választásom, nem kérnék ilyesmit! – ismételte Lilla már harmadszor. – Ugye, nem hiszed, hogy rosszat akarok neked?

–       Jót sem – válaszolta Miett.

–       Nem fordulhatok máshoz! Ugyan ki értene meg? Senkiben nem bízom, csak bennetek.

Lehajtotta a fejét és várt. Kérése még a legjobb barátság határait is igen erősen feszegette.

–       Létezik más megoldás is. Csak nem várod el, hogy azt higgyem, mi vagyunk a legutolsó mentsvárad? – morogta bosszankodva Miett.

–       De épp azt kérem, hogy hidd el! Te és Balázs.

–       És a spermabank?

–       Oda nem mehetek. És ha sérült lesz a gyerek? Ha valami eszelős lesz a biológiai apja? A gondolattól is kiráz a hideg.

Miett fejében őrült táncot jártak a képek. Azt kiabálták, hogy eszelős csak ő lehet, ha egyáltalán fel meri tenni ezt a kérdést a férjének. Ilyet senki nem kérhet tőle. Ennyire jó barát nem létezhet. Mit mondjon? Kéne egy kis friss sperma, mert Ábeléi nem életképesek? Ez nem a sütőpor, amit csak úgy kölcsönkér valaki, hogy aztán elfelejtse visszaadni.

Lilla válla egyre erősebben rázkódott a sírástól. Egészen belelovalta magát a helyzetbe, mert tisztában volt vele, ez az egyetlen vállalható megoldás a számára. Mindennél jobban akart gyereket. Szerette a férjét, nem akarta elhagyni. Nagyon sokat beszélgettek a jövendő családjukról. Végül Ábel ajánlotta a mesterséges megtermékenyítést más magjával. Pokoli kínokat okozott neki a gondolat, de tudta, ez egy semleges művelet. Így is lassan törődött bele. Ez nem szex. Ez semmi más, mint a természet törvényeinek ember általi kijátszása. Ha ilyen fejlett az orvostudomány, akkor élni kell vele.

  Miett nem tudta pontosan, mitől is lett szomorú. A bágyadt napsütésben Lilla haja vörös fényben izzott. Vékony teste ringatózott a széken, mintegy nyugtatva önmagát. Végtelenül gyengének és kiszolgáltatottnak tűnt. Mégsem tudta most átölelni. Egy sperma nem a világ, bár még Balázs nem mondott igent. De ha megszületik a gyerek, akkor az már nem csak egy kis adomány volt, nem a kölcsönkért liszt esete, hanem egy emberi lény, aki viselni fogja a férje vonásait, jellemének részeit. El lehet-e ezt viselni fájdalom nélkül? Pontosan tudta, hogy nem a megcsalás látszatának gondolata fájna neki, mégis annak érezné.

Az ő lányával játszana együtt egy kékszemű fiúcska, akiről soha senki nem tudhatná meg az igazságot.

Ahogy nézte Lillát, felsejlett előtte az elmúlt majdnem harminc esztendő. Mindig is ismerte. Az életének olyan részeibe is belelátott, amelyekbe még a férje sem. Tudott az elsumákolt abortuszáról, a csúnya szerelmi kapcsolatáról Álmossal, aki egyszer megütötte.

Ott volt Borcsi születésénél. Ő lett a keresztanyja. Amikor meghalt az apja, a kórházi ügyek intézését is átvette, mert ő nem volt magánál a fájdalomtól.

Egy hét gondolkodási időt kért.

   Balázs sokkal lazábban kezelte a dolgot, mint várta volna. Fel sem nézett a telefonjából, úgy közölte, hogy természetesen adna.

Számára ez nem gyereket jelentett. Az meg sem fordult a fejében, vajon a másik férj, hogyan dolgozná fel. Annyit tett csak hozzá, hogy ha lehet, titokban maradna. Miett megütközve pislogott. Valóban csak ennyi volna? Csak egy kis segítségnyújtás? A házasságuk nem a Máltai Szeretetszolgálat. Mégis úgy látszott, a négyesből ez rajta kívül senkit nem foglalkoztat. Amíg ők a következményeket mérlegelték, azaz csak Miett, addig Lilla férje elveszett a süllyesztőben. Mindenki mást gondolt róla.

  A feleség, aki titkon magában mérges volt rá, hiszen nem tudta őt anyává tenni, elhatározta, hogy nem mondja meg neki, hogy honnan van a sperma. Majd azt hazudja, hogy ismeretlentől, aki sportos volt és egyetemista. Mi más?

Balázs szánalommal gondolt rá, mert egy férfi attól férfi, hogy gyereket tud csinálni, ha kell, ha nem. Ábel pedig ez esetben nem volt száz százalékos. Azaz sehány százalékos. Bezzeg a cégnél. Ott évről évre kettesével ugrotta meg a ranglétrát.

Miett vergődött. A mérlegen az egója és a szíve billegett. A napok múlásával egyre erősebben tombolt benne a féltékenység. Még nem történt semmi, de ő már előrevetítette a jövőt. Hol gonoszkodva mondta ki magában a nemet, hol meg restelkedve az igent. Ez a pokoli hullámvasút minden éjjel felvitte őt a magasba és lelökte, hogy szembesüljön a félelmeivel és a józanésszel. Ebben a helyzetben a józanésznek nem volt egy fikarcnyi szerepe sem.

  A megkeresés harmadnapján verejtékben úszva ébredt. Álmában Lilla fia együtt játszott az ő kislányával és megütötte a homokozó lapáttal. Erre Balázs nevetni kezdett. Könnyedén annyit mondott, minek szekálta Borcsi a kisfiút. Megérdemelte. Tekintetében büszkeség ült. Miett meg tudta volna ölni, de mielőtt nekirontott volna, felébredt.

Ez vár majd rá? Ilyen és hasonló szituációkkal kell majd megküzdenie, mert jószívű volt? Mi a jó égért kellett hozzájuk fordulnia ilyesmivel?  Miért nem jó Lillának a spermabank, mint másoknak? És ha ő nemet mond, mi lesz, ha Balázs titokban mégis segít. Segít! Na, ezen még keserűségében is nevethetnékje támadt. A döntést a kezébe tette, ami szintén dühítő volt.

  A nehéz várakozás közepette váratlanul kinyílt a kapu. Az egyik lakó sietős léptekkel tört utat mellette. Mielőtt azonban visszazáródott volna, beosont. Időhúzó léptekkel indult felfelé az első emeletre. Még a lépcsők is nyöszörögtek léptei alatt. A masszív tölgyfaajtó előtt remegni kezdett a lába.

Lilla libbenős nyári ruhában meglepetten fogadta. Későbbre várta.

–       Hívni akartalak – közölte alig hallhatóan. Miett ekkor vette észre, hogy egy fehér lapocskát szorongat.

–       Mi történt?

–       Ide nézz! Két csík! – mosolyodott el. Szemében nem csak öröm, félelem is lakozott.

A teszt valóban két kék csíkot mutatott. Miett nem ért hozzá. Megrettent. 

–       Ez meg hogy lehet? – kérdezte, miközben a gyomra golflabdányira zsugorodott.

–        Persze nem Ábelé – kacagott a másik. -  Mondtam neked, hogy ti vagytok az utolsó mentsváram. De az utolsó előtti nem ti voltatok. Lefeküdtem Jocóval. Kétszer. Azt hittem, nem fog sikerülni, de bejött.

Miett arcán tucatjával futottak versenyt az érzések.

–       Jocóval? Az meg ki?

–       Emlékszel arra focista csávóra, akivel pár hétig kavartam Ábel előtt jóval?

Nem emlékezett. Rövid kapcsolat lehetett. Nemet intett.

–       Tudja, hogy mire kellett?

–       Dehogy! Azt hitte, könnyű ügy vagyok. Megint.

–       És Ábel?

–       Neki majd azt mondom, nem akartam őt kitenni a tortúrának, hogy kísérgetnie kelljen és elmentem egyedül a beültetésre. Úgyis folyton úton van.

Csend lett. Mindketten hallgattak. Lilla már nem mosolygott. Arcán az ideg enyhén megrándult.

–       Biztos vagy benne, hogy lesz így? – kérdezte Miett. Közben meg azt gondolta, noná! A legjobb, ami történhetett.

–       Igen. Mást nem tehettem. Tudtam, hogy te nem fogsz beleegyezni.

–       Honnan tudtad?

–       Édesem! Nő vagyok. Most magyarázzam? Már megbántam azonmód, ahogy eljöttem tőletek.

Nem hitt neki. Ha megbánta volna, biztosan szólt volna. Ehelyett hagyta vergődni a partra vetett halait, miközben ő már más vizeken halászott. Csúnya dolog volt.

Egy könnyű szellő meglebbentette a függönyt. Egymást nézték a tágas nappali közepén. A tükrök lassan elhomályosultak és ott állt két esendő nő, akik hazugságból egymás köré is hálót fontak. A saját szívük addigra már bepókhálósodott.