Ősz van. Erőlködik még a nap, de hiába. A sete-suta sugarak délutánra elfáradnak, és alig pislákolnak. Finom mozdulattal engedik el az utolsó meleg pillanatokat, hogy azok egyszerű ködköntösbe bújva aludjanak hónapokon keresztül.

Szeretnék elköszönni tőlük, de nem kíváncsiak már senkire. Még jól esik az öreg fa tövében üldögélni egy rozoga padon és arra várni, hátha arra téved valaki, aki ráér beszélgetni, vagy egy mosolyt adni.

Szeretnék lágyan ringó hintán magasra szállni, de már nyikorog a fa, bomlik a kötél. Nem a felnőtt testére idomulna, inkább egy gyereket várna, akinek vörös haja messze lobog az alkonyatban.

Szeretnék hinni régen volt értékekben. Az adott szóban, az érdek nélküli kedvességben. Abban is, hogy van valahol valaki, aki úgy nyújt kezet, hogy nem vár érte egy másikat. Még jó lenne remélni, hogy lehet szeretni kedvesen, odaadóan, nem patikamérlegen mérve, mit adunk és mit várunk cserébe.

Szeretnék olyan helyen járni, ahol az utcán a gyerek beszélget a szüleivel, együtt nevetnek egy eléjük lehulló gesztenyén. Aztán felveszik, megsimogatják, és úgy rejtik a kopott farmerkabát zsebébe, mint egy áldott kincset, ami az égből pottyant eléjük. Aztán ebből a fényes, kemény golyóból lassan lesz csak elfeledett emlék.

Szeretnék régi fényképeket nézegetni. Jó lenne végighúzni ujjaim a töredezett idő nyomain és tudni, akik rajta vannak, valahol még léteznek. Bár ruhájukat megette az enyészet, húsuk elporladt, azért egy lustán szálló porszemcsében, egy sáros esőcseppben még visszaköszönnek az itt maradóknak.

Szeretnék reményt egy olyan szerelemben, ami mindennapos. Egyszerű, hűséges, nem hivalkodik. Nem hirdeti fennen, hogy a benne lévők boldogok, mert azoknak erre nincs szükségük. Megfogják egymás kezét akkor is, ha ez a kéz már túlontúl ismerős és szinte beleolvad a másikéba. Jó lenne megélni egy varázsos kapcsolatot, amelyben nem kellenek játszmák, mert a játékosok egymás tekintetéből is olvasnak. És az a szerelemkönyv, ami ott lapozható nem üres, nem felszínes, inkább hasonlít egy régi tulipános ládához, amit ha kinyitunk, az ünneplőt találjuk benne. Igaz, hogy naftalinszaga van, talán sárgul is, de ha felvesszük, akkor a szívünkre is ünnep ül.

Szeretnék bátor embereket látni, akik nem sunnyognak végig a saját életükön, mert a félelem gúzsba köti kapálózó kezüket. A csónak a mólóhoz kötve meg hiába ringatózik, nem vágyik új vizekre a tengerész. Hiába hívja a tenger, inkább választja a langymeleg pocsolyát.

Szeretnék új utakra tévedni, ahol a választás végén nem a szakadék vár. Oda, ahol bár vannak hegyek, de a vadvirágos mezők sincsenek tele bogánccsal. Ahol az álmok, ha nem is válnak teljesen valóra, hiszen kinőttük már a mesevilágot, mégis megfürödhetünk mások tekintetében és óvó-védő karjaiban.

Erőlködik a nap. Ősz van, nem lehet már az, ami elmúlt. Egyik kezével még visszanyúl, de tudja, az igyekezet hasztalan.

Szeretnék bízni benne…De csábító és hazug szavával már a telet csalogatja.