Orsi sokáig nem hitte el, hogy van halál. Nem jelentett számára semmit a szó. Nem érte veszteség, nem látott sok fájdalmat maga körül. Nem tudta, hogy ez nem természetes. Mindenki tökéletesen játszotta a rá osztott szerepet. Semmi sírás, jajgatás.  Egy kedves háziállat sem volt a közelében, így egyáltalán nem tapasztalta meg az elmúlást. Ám egyszer véget ér a közöny, elfogy az élet. Sokszor gondolta a későbbiekben, hogy ezt a világot megteremteni és fenntartani pokoli erőfeszítésbe telhetett a körülötte élőknek.

Bogarakat mégiscsak látott a földön kimúlva. Szúnyogokat, legyeket is csapkodott nagy elánnal anyja a nyári konyha falán, ami tele volt emiatt sárgás-barnás foltokkal. Az viszont soha, egy percig sem jutott eszébe, hogy azok halála is halál, hiszen többé nem mozognak, nem lélegeznek.

Nyaranta, amikor olyan erősen sütött a nap, hogy a nagy diófa sem adott már elég árnyékot, hernyókat gyűjtött a meszelt ház faláról. A nagymama minden évben búcsú előtt lemeszelte a házat, megcsinálta rajta a tapasztásokat. Orsi szerette az oltott mész szagát. Mindig kíváncsian figyelte, ahogy hatalmas meszelőjét belenyomja a vödörbe, majd végighúzza a falon. A meszelés végén mintha megelevenedett volna a ház.

Újra tiszta lett, újra fehér és olyan jó volt az illata, mint a frissen mosott ruháknak a szárítókötélen. Az öreg ház alját körben mindig sötétkékre kellett festeni, ahogy a többiét az utcában vagy egész faluban. Alig volt kivétel. Egyszer, amikor a mama körül sertepertélt, megkérdezte tőle, hogy a fal miért fehér és miért kék az alja. Ő épp csak felnézett a meszelésből. A tekintetében megvetés ült.  Orsi elszégyellte magát.

-     -   Mert ez a rendje! Ha nincs más dolgod, akkor adj a csirkéknek vizet! – mondta neki erős, kemény hangján. – Jobb, mintha itt lábatlankodsz.

A kislány nem szeretett a mamánál lenni. Mindig valamit rosszul csinált. Folyton rárivallt valaki, mert láb alatt volt. Nem emlékezett arra, hogy valaha is látott volna kedvességet a nagyi szemében. Ridegséget viszont igen sűrűn.

Anyja azt mondta, a mamának nehéz élete volt, azért ilyen haragos mindig. De Orsi nem látta ezt a nehéz életet, csak annyit vett észre, hogy a mama nem mosolyog soha és megállás nélkül csinál valamit. Hol a disznókat etette, hol borsót fejtett, hol gazolt a kertben. Ha más dolga nem volt, akkor sepregetett. Naponta tízszer felseperte a konyhát, aminek semmi értelme nem volt, mert a földes padló úgy nézett ki, mintha mindig végig gyalogolt volna rajta valaki a sáros cipőjével.

Soha nem állt meg. Pihenni őt nem látta, ahogy mosolyogni sem. Néha azt gondolta, hogy nem is valóságos. Pontosan olyan volt az arca, mint az egyik boszorkánynak a János vitézben, pedig nem is volt nagy az orra. Bibircsókja sem volt. De a szeme…A szeme boszorkányos volt. Félt tőle. Amikor ezeket elmondta az anyjának, csak egy komor tekintet volt a válasz. Jóval később tette még hozzá, hogy a mama már csak ilyen.

Nagyon unatkozott a hosszú nyári estéken, amikor arra várt, hogy anyja megjöjjön a munkából és megszabadítsa a boszorkány-mamától. Mindig nagyon későn, alkonyatkor jött. Orsi a kapuban leste. Hiába volt nyár, hőség, a nyári konyhában a régi sparhelt ontotta a meleget. Rotyogott rajta a lekvár, néha a paradicsom. Ez utóbbit a kislány nagyon szerette. Ebben az egy munkában segíthetett. Moshatta, válogathatta a paradicsomokat. De jaj volt neki, ha egyen is rajta hagyta a szárat vagy a levélkét. A mama a kezére csapott és villogó szemmel rákiabált. Mégis szerette a fényes, piros, kemény paradicsomokat. Azt képzelte, kislabdák és a vízben ide-oda gurította őket. A paradicsomok pedig vidáman mosolyogtak a hatalmas műanyag tálban.

De most nem volt a sparhelt tetején se lekvár, se más. A kerek lapokon át a tűzhely, mint valami vulkán, lövelte ki a hőt. Orsi nézte a frissen festett ház oldalát és látta, hogy sorban gyülekeznek rajta a hernyók. Talán a közeli eperfa miatt jönnek? Apró, kis, szőrös förmedvények. Nem olyan vastagok, gusztustalanok, mint amilyeneket Andriska mutatott neki egyik nap a bokor tövében. A fiú azt mesélte neki egyszer, hogy a kicsi hernyók táncolni is tudnak. Igaz, hogy rövid ideig, de akkor élénken. Titokzatos arcot vágott, ahogy próbálta elkápráztatni a városi lányt. Rövid rábeszélés után mégis elmondta neki a titkot, mert érezhetően büszke volt arra, hogy ilyesmit tud: a táncot csak forróságban lejtik.

Orsi ezt nem értette. Próbálta kifaggatni a fiút, de az sandán hallgatott. A kislány kérlelni kezdte. Érdekelte a hernyótánc. El sem tudta képzelni, milyen lehet. A fiú érezte, hogy a kíváncsiság markában tartja a kislányt.

-   Mit adsz érte, ha elmondom? – kérdezte izgatottan.

-   Nem tudom - válaszolta Orsi félénken. Semmije sem volt, csak a piros ruhás Rozi baba, tán csak nem kéri azt.

-  Na, akarod, hogy elmondjam, vagy sem? – sürgette.

- Akarom – hallatszott a határozott, de halk válasz. – Csak a Rozi babát nem adom.

-   Kell a fenének az a rongyos baba!

-   Hát akkor mit kérsz a titokért?

A fiú várt. Nyolc évével rafináltan leste azt a pillanatot, amikor a kislány hajlani kezd.

-  Van a nagymamádnak egy gyűrűje. Láttam a múltkor a tükrös polcon. Zöld köve van. Azt akarom.

-   Azt nem lehet – rémült meg a kislány. – Ha észreveszi, nagy baj lesz.

-   Hogy venné észre? Már öreg. Te csak csend ki a dobozkából.

Orsi habozott. Érezte, hogy ez valami rossz dolog.  Sejtette, hogy közeledik a baj, de a hernyók tánca nagyon izgatta.

-   Akarod a titkot vagy sem? - kérdezte haragosan a fiú. Nem szerette, ha valaki ellenkezik vele. – Mondd, mert elmegyek!

-    Akarom. Áruld el! – adta meg magát a kislány.

-    Akkor hozd a gyűrűt! Addig nem mondok semmit, amíg ide nem adod.

Orsi szíve hevesen kezdett verni. Lopni készült egy titok miatt. Mindennél jobban akarta tudni, hogyan táncolnak az undormányok.

Lehajtotta a fejét, nézte a padlót, várt. Lassan született meg benne az elhatározás. Hirtelen megfordult és besietett a mama aprócska szobájába. Oda, ahová csak nagyon ritkán léphetett be. Érezte, hogy az arca lángol, a szíve a torkában ver. Ha a mama észreveszi, agyoncsapja őt. Ez biztos.

De minden simán ment. A tükör előtti doboz nyitva volt, szinte hívogatóan várta. Belenyúlt.  Azonnal megtalálta a gyűrűt. Markába fogta és kiosont. A nagymama hátul, a kerítés tövében gazolt.

-   Itt van! – mondta kissé sírós hangon.

Andris diadalmas tekintettel kapta ki a kezéből a gyűrűt. Látta, hogy a lány azonnal meggondolja magát, ha nem csap le rá.

-   Na, mondjam? – kérdezte cukkolva. Orsi nem válaszolt.

-   Hát akkor figyelj! Szedd le a falról a hernyókat és tedd őket a sparheltre, de oda, ahol a legforróbb. Majd meglátod, hogy milyen szépen táncolnak.

Ahogy ezt kimondta, már el is tűnt. Ez tegnap alkonyatkor volt. Azóta Orsi nem tett semmit. Bátorsága a fiú eltűnésével együtt szállt el. Nem mintha előtte annyira merész lett volna. A mama nem vette észre a gyűrűt. Minden nyugodt volt, álmosító. A nap még gondolkozott a nyugovón. A kislány a meszelt ház falához lépett és elkezdte leszedegetni róla az áldozatokat. Hatot talált. Puhák voltak, selymesek. Bizsergették a markát. Viszolygott tőlük. Mégsem bírt szabadulni a gondolattól, hogy most táncolni látja őket. A tenyerében is furán tekergőztek. Óvatosan, hogy el ne pottyantson egyet is, a tűzhelyhez vitte a gyűjteményt.   Vigyázva ráhelyezte őket a forró lapra.

És a hernyók szenvedni kezdtek. Tekeregtek jobbra-balra pár másodpercig. Valóban úgy tűnt, mintha táncolnának. Orsi elbűvölten nézte őket. Végül mind megállt. Fura szag terjengett a levegőben.  A kislány nem értette, miért hagyták abba. Csak azt látta, hogy már vége. Igaz, Andris figyelmeztette, hogy a muri rövid életű, de akkor a kíváncsisága falat húzott a gondolatai elé.  Hat halál tanúja lett. Nem csak tanúja, hanem néma gyilkosa. Miatta nem másznak tovább az eperfán vagy a fehér falon. A délutáni csend hatalmas erővel nyomta össze a lelkét. És ekkor lassan csordogálni kezdtek szeméből a könnyek. ….