Ha szétfeszít, tombolok. Belül, lassan, szisztematikusan gyilkolom magam. Tányérokat dobálok a mosogatóba és élvezettel figyelem a koccanásukat. Nem török.  Sajnálom a gyenge porcelánt, mert csak repedezik, de nem pattan el azonnal. Pontosan ilyen az arcom is. Fáradt vászonként feszül rá a bőr és a tükör előtt nem tudom feszesre simogatni.

Ha gyűlölök, csúnya vagyok, mert a szemem öl. Minden küszöb ellenségem lesz, és ha utamba kerül, belerúgok, hadd fájjon neki, de csak a lábujjam sajdul bele. Sántikálva a kanapéra rogyok és a világot feketére festem. Nem szürke lesz, nem egyhangú, hanem vad, mindent beszippantó, érzéketlen lyuk. A napot be nem engedem.

Haragszom a fáradt fényre, a hulló levelekre, hiába van ősz. Szeretném elsodorni és csak a telet hagyni meg mindenkinek. Fagyjon csak meg minden, ami él! Aki nevet. A mosolyt sötétkék tintával vigyorrá maszatolom, mert az is. Ostoba vigyorgás. Nem legyen az öröm senkié, ha engem nem burkol be.

Az utcai zsivaj undok zajjá növekszik. Hiába tartom el, rám fonódik. A járdán minden repedés szakadékká mélyül és hívogat a mélybe. Engedetlen testem lépne is, de aztán arra jár valaki, és köhint egyet. Ne tedd, súgja, vagy csak én hallom a hangot. Fázósan húzom össze magamon könnyű kis kabátom, de a gomb is tiltakozik és lepattanva egyenesen a csatornanyílásba gurul.

Letérdelek, kaparászom a rést, mintha a gomb pótolhatatlan lenne. Kínlódva felállok. Belenyugszom. Még ő is el akar menni…Teljes erőmmel sajnálom magam. Ha tehetném, megölelném bánatos szívemet, mert annyira kicsi és védtelen.

Ha gyűlölök, nem szeretek állatot, sem embert. Minden macska rusnya kéjenc lesz, csak unatkozik és cirókálást kunyerál. A kutyák hirtelen dühödt fenevaddá válnak, ha a zöld rácsú kapu előtt sétálok. Mintha haragudnának rám, mert nem vagyok elég bátor. Ilyenkor rájuk nézek, vicsorítok egyet és gonoszkodva konstatálom, idegesek lesznek.

Rossz akarok lenni, haragtól és fájdalomtól szenvedni, hisz mindenki gyűlöl. Nem szeretnek az üres reggelek, a kongó hűtőszekrények, a néma folyosók. Üres házakban visszhangzanak a teli folyosók. Néma szemek felöklelnek, oldalba szúrnak és a buszon tolakodó öregasszonyok gyanúsan méregetnek.

Ha gyűlölök, félek. Az árnyékoktól, mert nem követnek, hangoktól, melyek megkeresnek. Irtózom a kedves szótól, amely felrázni akar. Nem hagyok nyugtot a szenvedésnek, inkább alkut kötök vele. Többé nem szidom, ha most az enyém marad.

A keserűség figyelve ekkor, rám tekint. Látja bolond lelkem. Aztán futva elköszön, mert dolga van máshol. Neki sietős, nekem meg itt maradós a nap.

Ha gyűlölök, nem öntözök virágokat. A cserepeket arrébb tologatom, hadd érje őket a meleg. Csak lassan sajnálom meg a puha szirmokat. Leguggolok, szégyenkezem. Bántok és kínzok hasztalan.

Felállok, kínlódva elmosolyodom. Aztán az eső hirtelen az arcomba vág. Ősz van, még nincs ideje a télnek. A fa ágán egy kiállhatatlan szarka zavar be a csendbe. Várja, hogy eltűnjek. Hallom, hogy azt kiabálja, takarodj.

Lehet, hogy nem is nekem. Csak úgy. Ahogy én a benti rossznak. Egy tincs a szemembe kúszik és a távolból egy repülő hangja úszik be a haragomba.

Elég lesz. Ennyi.

A mosogatóból kiszedem lepattant szélű tányérom, megtörölgetem. Szőlőszemekkel megrakom és kiülök a lépcsőre. Várok. Esik. Ideje, hogy a gyűlölet befejezze a vendégeskedést nálam. Nem kínálom már semmivel, hátha rám un.