2019. okt 12.

Ő kezdte!

írta: Hildaságok
Ő kezdte!

Amikor egy közösségben történik verekedés, csúfolódás, gúnyolódás és még sorolhatnám, nehéz kideríteni, honnan indult a dolog. Természetesen mindenki tudja, hogy a gyerekek nagy többsége azonnal azt mondja, hogy a másik kezdte. Szülőként persze úgy hisszük, ez csakis igaz lehet, mert elfogultak vagyunk és nem is látunk túl a gyermekünket ért sérelmen. Nehezen fogadjuk el, hogy a mi csemeténk nem tökéletes, hiszen otthon semmi baj nincs vele. Nem undok, nem csúfolódik, nem gáncsol ki senkit szórakozásból. Ilyenkor kizárjuk azt a lehetőséget, hogy a gyerek, még ha vannak is testvérei, azokkal sem úgy viselkedik, ahogy iskolában, óvodában.  Hihetetlenül nehéz feldolgozni, hogy a gyerekünk hibázott. Pedig akárki teszi, az biztos, ő valakinek a gyereke.

Ezért, ha megkérdezzük otthon, mi is történt, mindig azt a változatot halljuk, ami kedvezőbb a miénkre nézve. Nem nagyon találkozunk olyan esettel, amikor a gyerek bevallja, hogy ami történt, az az ő hibájából következett be. Még az is ritka, ha egyáltalán közli, hogy vastagon benne volt. A szülői szerepkör egyik nagy alapköve az a tény, hogy a gyerekünket tökéletesnek gondoljuk. Ez legyen is így, de azért fogadjuk fenntartásokkal, amit a gyerekünk mond.

Soha egy verekedés, szekálás nem ott kezdődik, ahol a felnőtt már beleavatkozik. Nem lehet kibogozni a szálakat, mert lehetnek egy hosszú folyamat következményei, vagy történhettek pár órával előbb és a visszavágóra, csak erőt gyűjtött az, akit bántottak.

Nem lehet mindig mindenki hülye.  Az osztály, a szomszédok, a tanárok.  Csak a miénk egy fürtös angyal? Egy áldozat? Megeshet ez is. Ritkán.

Az add vissza, te is üsd meg, ne hagyd magad nem fog működni (csak ideig, óráig), mert csak egy gombot indít el az agresszió folytatására. Régen, amikor egy kiadós bunyóval lerendezték a dolgot, talán sikerült tisztázni olykor a nézeteltéréseket. De ma ez nagyon eldurvult. Nem lehet jó megoldás. Az eszközök és a módszerek is megváltoztak. Túl sok szülő érez késztetést arra, hogy maga vegye kézbe a dolgokat.

Valaha annyit mondtak a gyereknek, hogy ez a ti dolgotok, próbáljátok meg megbeszélni. Ez persze vagy ment, vagy nem. A normális emberi kommunikáció azért előbb-utóbb eredményre vezetett. Boxert nem vittek az iskolába, hogy azzal verjék szét a kisebb gyerekek arcát.  Ma a szülő közbelép, mert úgy hiszi, hogy ezzel is kifejezheti a szeretetét, vagy egyszerűen csak a saját agresszivitása győz. Természetesen nem lehet eltűrni és kedves mosollyal nyugtázni, ha valaki nekiesik a nála gyengébbnek. De a módszer hatékonysága nem abban rejlik, kinek nagyobb és erősebb az ökle. A beszélgetés, a helyzetek kielemzése, a jóra való nevelés sokat segíthet.

Legfőképp arra kellene megtanítani a gyereket, hogy mit tanulhat a helyzetből. És ez nem a megalkuvás vagy a nyeld le, ő az erősebb.

Sok esetben a mi gyerekünk is pontosan annyira hibás, mint a másik. Ha folytonos figyelmeztetéssel, beszélgetéssel és megértéssel fordulunk felé, idővel javulhat a helyzet. Nem lehet azt sorolni állandóan, hogy csak a másik hibázott, mert ezzel azt tanítjuk meg, neki nem lehetnek és nincsenek is hibái. Ez pedig hamis tanítás, ettől nem lesz boldogabb.

A társadalom agresszivitásmérője az utóbbi évtizedben jelentősen megemelkedett. Köszönve ezt a technikának, amely érzelmi fejlődést nem eredményezett, hanem csak arra buzdít, hogy ha tehetjük, azonnal vegyük elejét a bennünket ért sérelemnek. És itt most nem is nagy dolgokra gondolok. A gyerekek toleranciaszintje az utóbbi években mélyrepülésben van. Ütnek, rúgnak, vágnak, már azért is, ha valaki a lábukra lép, ha nem úgy szól, ahogy ők szeretnék, ha sokat kell várakozni, ha valaki eléjük áll, ha valakire jobban figyelnek, előbb kerül sorra vagy pusztán szórakozásból is. Ez utóbbi a legriasztóbb jelenségek egyike.

Ma, amikor a milliószor szidott számítógépes játékok után tombol a gyerek, képesek vagyunk meglepődni. Otthon nem látott ilyet, mi nem beszélünk csúnyán. (szar, segg, picsa, rohadt már nem minősül annak sajnálatos módon)

A szülő védekezik, hárít, pedig ő engedi játszani a gyereket a legagresszívebb, öldöklős, gerinctörős, gyilkolós játékokkal, amelyekben mindenkinek több élete van és még több lehetősége arra, hogy a sérelmeit megtorolja. Ezekért persze jutalmat is kap. A gyerek, aki abban a világban él, nem tud különbséget tenni. Azt pontosan tudja, hogy nincsenek szárnyas paripák és tündérek, de hogy az ütés fájdalmat okoz, nem tapasztalja meg. A virtuális létben, aki kapja, meghal, felfordul, eltűnik a játéktérből. Ezt a valóságban is alkalmazni próbálja és rácsodálkozni csak akkor fog, ha őt bántják.

A mai gyerekek nagy része nem rendelkezik megfelelő empátiával, mert nem tanították meg arra, hogy a fájdalom, a bántás, a sértés, a csúfolódás a másikban milyen érzelmeket ébreszt. Nem tudja felfogni, a tetteinek és szavainak következménye lehet, csak panaszkodik arról, hogy őt bántották. Azt nem fogja közölni, talán még észre sem vette, hogy pillanatokkal előbb gúnyolódott, vagy a falhoz lökte a másikat, mert elsőként kellett kiérnie az iskolaudvarra. És ha ott utána erednek, belerúgnak, hasba vágják. Váratlanul ő lesz az áldozat, pedig az egészet ő indította el.

Szülőként annyit tehetünk, hogy nem engedjük meg a telefonos és egyéb játékok korlátlan használatát. Megnézzük, mivel is játszik és kényelemből nem hagyjuk, hogy órákra belefeledkezzen. Nagyon nehéz ezen érdemben változtatni, mert a virtuális világ beszippantotta a társadalmat. Annak érdekében, hogy nyugalmunk legyen, bármit hagyunk. Megmagyarázzuk, miért nem káros, hiszen az az 1-2 óra naponta nem nagy ügy. Ez idő alatt mi is posztolunk. Azt, hogyan érezzük magunkat, mit főztünk, vagy épp edzeni mentünk.

Félelmetesek ezek a változások. Nagyon kevesen vannak már, akik ki mernek állni a sorból és elviselik, hogy ezért furának tűnnek.

 

 

Szólj hozzá