Sokáig nem értettem a szót. Szomorúság lakta. Minden év októberében búcsú volt a falunkban, Jöttek az árusok, volt céllövölde, „bolondkocsi”, durranós pisztoly, csocsó, amióta csak eszem tudom. A templom köré pakoltak és várták a vevőket.

Sokan még új ruhát is varrattak az alkalomra, és aki csak tehette, akár külföldről is hazajött a nagy napra. Ünnep volt.

 Az óriási forgatagban lépten-nyomon régen látott emberekbe lehetett botlani. Köszöntek, mosolyogtak. Tudták, hogy ide tartoznak. Gyerekként a markunkban szorongattuk a rokonságtól összekuporgatott rimánkodó szemű, némahangú pénzt. Mindig csak egy bizonyos összeget kaptunk és  azt egész napra be kellett osztani. A nap végén, ahogy sötétedett, és a fények bágyadtan kerülték meg a falu messzire néző tornyát, még jobban felélénkült a falu népe köszönve a jóféle pálinkának és söröknek. Ezért nem fogtam fel, mi benne a szomorú, hiszen csak szórakozás és nevetés a nap. Az egész búcsú…

Azóta sok év futott el mellőlem.  Már nem készülök a napsütéses októberi vasárnapra. Új ruhát sem varr Olga néni, aki mindig kicsit nagyobbra szabta a szoknyám a kelleténél.  Konganak a házak, elmentek az emberek. Elmentek mindenhogyan. Már nem lelem meg a szomszéd nénit, aki nagyon rossz szagú volt és a végtelenségig pletykás. Nincs már meg az árokban elterpeszkedő részeges öreg, akivel ijesztgetett nagyanyám, ha rosszalkodtam.

A barátok is elhagyták a gesztenyefákkal díszített „községházát”, a falunk közepét. Talán egy nagyobb városban, egy nagyobb világban próbálják megtalálni vágyaikat, amit a falu meg nem adhatott.

Elmentek a szüleim, akikkel nagy belső csatákat vívtam, mert nem értették meg, hogy kevés, ami itt várhat. Nem hitték el, hogy a máshol lehet szebb a tavaszi mező. Ők megmaradtak az omló falak között járva, odaköszönve mindenkinek, hiszen az úgy szokás.

És ott maradtak a házak is üresen. Az ablakkeretekről pereg már a festék, a gaz számtalan kertet hódít vissza és már nem engedi át erejét a virágoknak. Senki nem jön estefelé kapáját a biciklihez kötve, hogy csak úgy félvállról odamorogja: Adjon isten!

Már nem ülnek kint a házak előtt ráérő öregasszonyok, hogy megvitassák, ki kivel esett tiltott szerelembe. A lenyugvó nap sugaraiban, az utcán visongva nem bújócskázik gyereksereg.

Már nem megyek haza a „búcsúba”, mert megértettem a szót. Minden egyes kép, régi arc búcsú nekem attól a helytől, ahol gondtalan voltam. Még néha, ha megpillantok egy traktort, ahogy hangosan végigrobog az aszfalton, eszembe jut apám, hátha ő érkezett meg.

Anyám siet kaput nyitni, nehogy ezalatt odaégjen az ebédről megmaradt csirkepaprikás. Valahol az égi konyhában….

Búcsú már minden pillanat, amelyben eszembe jut egy régi gyerekdal, a hepehupás iskolaudvar és az a szabadság, amelyhez foghatót felnőttként nem érezhetek soha.

Az őszi avar, az elégetett levelek füstje a rég elfogyott időt adja vissza a szívemnek. Beleszagolok a levegőbe és már látom is a kislányt, aki csak lassan bóklászik hazafelé, mert az árok telis-tele van fényes gesztenyével.

Már nem szól oda senki nekem, pedig, de haragudtam érte, hogy siessek, mert rám sötétedik és elvisz a mumus. A házak magányosan haldokolnak, nincsen bennük fény. A rózsafákat belepte a gaz és a kút káváján egy macska nyivákol árván.

Nem megyek haza. Hiába van búcsú, mert én minden egyes nap búcsúzom a távolodó múlttól. Wass Albert után kiáltva, én nem a hegyeket, hanem a régi, járdába süppedt házakat kérem vissza. Velük a faluvégi sárga föld szagát, a cefre mindent átható illatát.

Ez az én búcsúm.