A bolt szinte üres volt. Maszatos üvegén át alig lehetett belátni. A sarokban egy időmarta faláda árválkodott, a földön elszórt papírdarabok. A hideg már ráncosra simogatta a kopogtató fáját. A fákról rég lehullottak a levelek, de a decemberi szürkeségben semmi nem jelezte a karácsony közeledtét. A sáros földön az egyik tócsából veréb kortyolgatott.

  A kisfiú minden nap elhaladt az üzlet előtt és megállapította, hogy semmi az égadta világon nem történik odabenn. Ha anyja nem rángatta túlságosan, meg is állt egy pillanatra, és azt gondolta, abba ládába zárta valaki a hóesést.

  Biztosan ott lakik a hópaplanos tél, ami egyenlő a karácsonnyal. De mivel lakat alatt van, nem tud lassú pihéivel leszállni a földre, hogy beterítsen minden szomorú ágat, száradt fűszálat és kacskaringós utcát. Ez a gondolat befészkelte magát a fejébe és nem hagyta nyugton. Ha oda bejuthatna, és kiszabadíthatná a hópelyheket, hirtelen minden fényesen ragyoghatna. Talán apja is hazajönne a messzi Angliából, ahol már két éve dolgozik. Csakis azért, hogy nekik jobb legyen, ahogy anyja minden alkalommal elmondja.

 Ő mégsem ezt érezte. Apja azért ment olyan messzire, mert már utálta a kishúga folytonos bömbölését. Erről meg volt győződve.  Luluka azonban lassacskán kilépett a bőgőmasinaságból, nem sírt állandóan, legfeljebb, ha néha belecsípett a karjába. Ezt viszont anyjuk nem látta, vagy nem akarta látni, mert folyton a telefonját nézegette.

  Szerdán, amikor megint az óvodából való gyors hazaráncigálás zajlott, észrevette, hogy az üzlet előtt tiszta lett a járda. Eddig tele volt eldobott csikkel, papír zsebkendővel és korhadt ágdarabokkal. Valami változás-szag volt a levegőégben. Valaha fűszerbolt lehetett, mert a bejárata mellett egy korhadt virágtartóban levendula kornyadozott még így a tél elején is.  Szomorúság-cserepekkel volt teli az ajtóbejáró. Ahogy elrepültek a kirakat üvege előtt, támadt egy ötlete. Be kell oda jutnia és ki kell szabadítania a raboskodó havat, amely elhozza a legszebb ünnepet. Az ünnep pedig hazavonzza apját. Erre a gondolatra megvidámodott. Gyorsabban szedte a lábait, mint rendesen. Minél előbb, mert valaki megelőzi.

  Anyja lepakolta a nehéz szatyrot, ami eddig húzta a karját és csak annyit vetett oda, maradjon veszteg, öt percen belül itthon lesz Luluval. Nem tudta, mennyi az az öt perc, de rövid időnek tűnt. Máskor is gyorsan elszállt, ezért, ahogy bezáródott a bejárati ajtó, azonnal a kamrába futott. A szerszámos ládában ezer dolog pihent apja nélkül. Vajon mi lehet az, ami segít neki kinyitni az ajtót, ha eljön a nagy alkalom? Végül egy hosszúnyelű vésőre esett a választása.

  A terv gondolataiban szépen kikerekedett. A borzalmasan unalmas alvásidő alatt kell kiszöknie az oviból, az ajtót ki kell feszegetnie az ellopott eszközzel. A láda tetejét valamilyen módon fel kell emelnie. Aztán meg szállhatnak szabadon a hópelyhek. Nem tűnt bonyolultnak. A szökés egyszerű buli, az óvó nénik mindig beszélgetnek, ha ők elaludtak. A bolt alig pár háznyira van. Az ajtó öreg. A láda fedele volt az egyetlen, ami gondolkodóba ejtette. Súlyosnak tűnt. Ő meg az ötéves karjaival nem tűnt erőművésznek.

  A másnapra váró éjszaka lassan araszolgatott, hát még a délelőtt. Izgatott sápadtsága majdnem lebuktatta, mert az egyik vércseszemű dadus néni felfigyelt rá. Megmérte a lázát, de semmi. Mire eljött az ebéd és az alvás már semmi másra nem tudott gondolni.   Villámgyorsan bebújt kis takarója alá és remélte, hogy ezen a délutánon mindenki gyorsan elalszik. Még az az izgága-majom Lórika is.  Az égiek támogathatták a tervét, mert mintegy varázsütésre, perceken belül elpilledt a társaság.

   Lajhársebességgel kimászott a takaró alól, és puha mozdulatokkal igyekezett leosonni. A lépcső nyikkantott egyet-kettőt, aztán megnyugodott a puha zoknis lábak alatt. Az előszobában felkapta a kabátját, cipőjét és már kinn is volt az udvaron. Futott, ahogy csak a nagy tervek álmodói tudnak, ha az idő kergeti őket.  A kerítésen egy deszkányi lyuk éktelenkedett, ott kifért. Az utca szinte üres volt, mert a dermesztő fagy visszakergette az embereket a házaikba,

  A bolt elé érve jutott csak eszébe, hogy a szerszámot, amivel az ajtót fel akarta feszíteni, ágya alatt felejtette.

  A sírás, mint a véletlenül lenyelt rágó csúszott fel a torkán át a szemébe. Férfiasan megtörölte és dacosan legyintett. Ott egye a fene! Fellépett a lépcsőn és gyilkos dühvel rácsapott a régen kék festéket látott kopogtatóra. A bolt ajtaja megnyikordult és résnyire kinyílt. A sírás megakadt félúton. Óvatosan megérintve a virágfejű kilincset, belépett a kongó bolthelyiségbe. Fagyott volt még a fal is. A poros láda azonban kérkedve hívogatta.  Egy picinyke lakat is lógott rajta, szerencsére díszként. Lépett egyet előre. Aztán még egyet. Mindenhol aludt a csend is, és csak messziről hallatszott a toronyóra kongása. Fázós kezével megérintette a fedél repedéseit. Szóval itt lakik a hó. A karácsony…

  Ki kell engednie. Ez a szabadulás pillanata. Sokkal könnyebben ment, mint remélte. Kicsit nyikorgott a fedél, de egyből felbillent.  Ijedten bámulta a láda tátongó fa-száját. Nézte a semmit.

  Megfordult és lassan indult kifelé. Zakatoló szívvel húzta be maga után a csodák nélküli szoba ajtaját. Mintha kinn nagy borzalmak vártak volna rá. Pedig azok bent voltak a nagy ürességtől. A csalódottság könnyforrást fakasztott a szemében.

   Járása elnehezedett. A hideg ecsetjével pirosra festette az arcát.

És ekkor lassan, öklömnyi pelyhekben hullani kezdett a hó.