A 86. karácsony. Az első párra nem emlékezett, de a többi élénken élt az emlékezetében. Mint egy hajtogatós könyv, úgy jöttek elő olykor az emlékek.

  Nem mindig volt fa, sem ajándék. Hol egyik, hol másik veszett ki az ünnepből, mert az ínség meg a háború nem parolázott Jézus születésnapjával. Egy valami azonban mindig volt ezen a napon. Piros alma.

Néha ezüstpapírba csomagolva lógtak a fán kissé lehúzva az ágakat, de az is előfordult, hogy egy csorba fülű lábasban várakoztak a kemencebeli útjukra. Az alma egyenlő volt a karácsonnyal. Még a héját sem dobta ki soha, mert a disznó megette, ha mást nem kapott.

  Negyven éve élt magánnyal szövetségben. Úgy érezte, lassan beszélnie sem kell, mert a bozontos szőrű pulija a nézését is megértette.

A fiúk a héten már másodszor jelentek meg nála. Először betörték a hátsó ablakot egy fél téglával. Tegnap viszont lócitromot dobtak a gangra. Az egyik kinn felejtett virágcserép ripityára tört. Utánuk kiáltott, de azok nagy röhögve elfutottak. Csak az egyik nézett vissza bűnbánóan. A Pallós Mari fia. Aki balkézről született alig egy évtizede.

 Őt ismerte. A többi átokfajzat volt. Ez a gyerek nem. Mégis benne volt a gaztettekben.

Reggel kicsit hulldogált a hó. Porcukorlepedőként terítette be az udvart.

   Pálcikalábain lassan bukdácsolt le a pincébe. A kopott faládában aranyalmák várták a mennybemenetelüket lepény formájában. Kiválasztott ötöt.

Fényesre simogatta, és egy egérjárta kosárkába tette mind.

Mire besötétedett, az almák valóban úgy ragyogtak, mintha nem is egy evilági kertben teremtek volna. Bekötötte a fejét, steppelt kabátját a nyakába húzva elindult a falu felé. Csak pár utcányira lakott Maritól, de egy világ is lehetett volna köztük, akkor sem érezte volna távolabbinak a fiút. Némaság ült a tájon. Mindenki a Jézuskát várta.

A korhadt léckerítéshez érve megállt. A kosarat, melyből egy vessző megkarcolta a karját, a kapu tövébe helyezte.

Boldog karácsonyt, gondolta. Annak, akiből még nem veszett ki a jó.