Van az a pillanat, amikor bármilyen jó egy buli, bárhogyan folyik a pezsgő a poharak szélén is túlra, roppan a virsli kívánósra, jól esik elvonulni. Ekkor jöhet a régi haver, a tévé, amit majdnem letarolt a mobilvilág.

  Az egyik adón az Indul a bakterház kezdődik. Ezredszerre is a kanapéra ragasztja a nézőt. Már minden poént ismerünk, idézzük és nevetünk is rajta. Tökéletes szereplőválogatás, fantasztikus szövegek, minden ott és akkor üt, amikor kell.

  Most mégis valahogy másra koncentrálok. Eddig sem volt újdonság, hogy Olvasztó Imre világrengetőt alakít. Nem is játszik, hanem ott van, betölti a filmet, mosolyog, mérgelődik, morfondírozik a tehénpásztorok cseppet sem könnyű sorsáról. Már sokan sokféleképpen elemezték ezt a filmet, én most végig Bendegúz arcát nézem. Egy kisfiúét, aki nem lett színész.

Az első jelentek egyikénél, amikor egy hatalmas nyaklevest kap az édesanyjától, a feje belebillen a levesbe. Felnéz, és kútmély szomorúság ül az arcán. Lehet(ne) ezt egy film szösszeneteként kezelni, de annál sokkal több. Mindenki ismeri a szereplővé válásának történetét, a rendező fenékberúgását. Életrevaló, bitang kis kölyök volt. Azokat a képkockákat figyelve, úgy összeszorul a szív, hogy utána fájóbb lesz minden nevetés.

Vajon mit hordozott bensőjében élete végig ez a gyerek, akinek nem volt meg mindene, aki nem követelőzhetett, aki szülők nélkül indult rövid útjára? Egyedül ő tudta, mi csak reménykedhetünk abban, talán jutott neki egy szelet a boldogságnak nevezett illékony ködből.

 Ma, 2020-ban (még furcsa leírni), amikor pokolian nehéz vágyakozást ébreszteni egy gyerekben, ma amikor nem sokan vannak Magyarország szívében olyanok, akik ne igyekeznének túl sok ajándékkal bombázni a gyerekeiket, nem egyszerű kimondani az elcsépelt mondatot: szeretetet nem árulnak a polcokon. Sem alul, sem szemmagasságban, de még a leértékelt áruk között sem. A sarki boltban néha csomagolnak egy mosolyt, de gyakran már azt sem.

  A vásott kis Bendegúz, aki szemrebbenés nélkül önti nyakon vödör vízzel a nyanyát, mindegyikünk lelke. Az a fiú, aki sose mertünk lenni. Aki, ha kell haragos, lop, elteszi a talált bukszát, megfürdik a koszos patakban, a kutyára keni a kiborult aludttejes köcsögök diribdarabbá törését. Minden jelenetben ott van egy szeretetre éhes gyerek, akit „eladott” az anyja a lókupecnek, mert kellett a pénz.

2020 Magyarországán mindegyikünk lehetne a fiú, akit „csak” szeretni kellene, megsimogatni a fejét, annyit mondani neki, várj, legyél türelmes, törődj másokkal, ne siess, ne hadarj, meghallgatlak, leülök melléd, mesélj! Minden figyelmemet neked adom, mert fontos vagy, mert számít, amit mondasz, ahogy mondod és minden érdekel, mert a szeretetem a tiéd.

   Január elsején mindenki fogadkozik. Másodikán még ígér, harmadika után pedig felejt. Nincs dzsinn, nincs tündér, mégis kívánok mindnyájunknak úgy 366 napra. Ennyit:

Ember embernek társa, a szeretetnek karja legyen. Öleljen jól, figyelve és vigyázva. Adjon olyat, mit venni sose lehet.